Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Van egy titkom...

2012.09.14

 

Van egy titkom.
Egy titok, melyet nem oszthatok meg senkivel, bármennyire is szeretném. De ez így van jól. Egy késő őszi délutánon történt meg az eset, amikor minden kezdetét vette. Bántam-e? Nem, egyáltalán nem.
Edzés után hulla fáradtan tartottam haza felé, minden vágyam egy kiadós tusolás, és a puha ágyam volt.
E helyet beléd botlottam. Katanádat a torkomnak szegezted. Akartam én? Kitudja, talán tudat alatt vágytam már erre a pillanatra. De nem így.
Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra. Úgy tűnt, mi pont most értünk meg rá.
A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást. Vajon mi is így voltunk egymással? A lelkeink találkoztak, és megbeszélték, muszáj össze hozniuk minket? Nem tudom. De ha így is volt, biztosan nem e fajta találkozást terveltek ki nekünk. Még is, hiába függött az életem egy hajszálon, a szívem hevesen vert, a dobhártyám majd kiszakadt. A torkom kiszáradt, a gyomrom görcse rándult, mozdulni sem bírtam. Nem volt ahhoz köze, hogy életveszélyben voltam, nem, ez sokkal inkább a te megjelenésed miatt jött elő rajtam. Heves vágy kapott el, hogy rád vessem magam, de megtehettem én ezt? Volt jogom ahhoz, hogy kisajátítsalak? Féltem megmozdulni. Fogalmam sem volt, milyen szándékkal jöttél el hozzám. Lehet, hogy csak az életemet akartad el venni, hogy bosszút állhass a Hetes csapat által ért sérelmeiden? Ésszerű volt, de volt még egy feltevés is, mely befészkelte magát az elmémbe: Miattam jöttél ide.
Halk kuncogás fogott el, Még hogy miattam! Nevetségesnek tűnhetem.
Olyan érzések törtek felszínre bennem, miket még sosem éreztem, vagy ha még is, mélyen elnyomtam magamban, mert szégyelltem. Heves vágy söpört végig rajtam, meg akartalak érinteni, szeretni, és azt akartam, hogy te is ugyan ezt érezd.
Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában.
Üres szavak alá rejtenénk azt a rettenetes izgatottságot, mely egymáshoz kergetett. Dadogva titkolnánk, hogy akarjuk egymást. Vártunk arra a pillanatra, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére, és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes férfi meg az éhes asszony, és kézzel, szemmel, szájjal, miden érzékével iparkodik mennél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, mezítelen lélekig.
Még sem mozdultunk. A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. Én hozzád akartam közel kerülni, és akkor, amikor olyan közzel álltál hozzám, hogy valósággal éreztem vállamon a karod érintését, beleborzongtam.
Olyan ember társaságára vágytam, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.
A te tekinteted üres volt. Egy egyszerű halandó számára az. De én már megtanultam olvasni a sorok között, láttam, mi van az álarcod mögött.
Ha alszom, rólad álmodom, ha ébren vagyok, arra vágyom, hogy a karjaimban tarthassalak. A távolság csak megerősített abban, hogy az éjszakáimat melletted, a nappalaimat a szíved-lelked társaként akarom tölteni.
Vajon te álmodtál rólam? Te is éreztél valaha így? Csak egy pillanatra akár?
Sokszor van, hogy azt az egyet, amit a legjobban akarunk, nem kaphatjuk meg. Összetöri a szívünket, kikészít. A vágy tönkreteheti az életünket. De bármilyen nehéz is akarni valamit, azok szenvednek a leginkább, akik nem tudják, mit akarnak.
Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap.
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk, főleg te.
Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém. Valóság a harc, a robot, a rohanás, a menekülés, az üldözés, a "senkihez sincs közöm" életérzése.
És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
Én már rég felébredtem, hát te?
Leeresztetted a fegyvert. A szívem tripla sebességre váltott. Vajon mit tervezhettél?
Egész életemben arra vártam, hogy végre eljöjjön az igazi. Erre feltűntél te, és egész más voltál, mint akit vártam, mert te cinikus vagy és mogorva, lehetetlen alak. De az az igazság, hogy a veled töltött napoknál jobb dolog sosem történt velem. Azt hiszem minden esély megvolt rá, hogy beléd szeretek.
Amikor téged néztelek, néha az az érzésem támadt, hogy valami távoli csillagot kémlelek (...). Vakító, de a fénye több tízezer éves. Lehet, hogy a csillag már nem is létezik. És ez a fény időnként mindennél valóságosabb számomra. (...) Ott voltál (...). Legalábbis úgy tűnt, mintha ott lennél. Az is lehet, hogy nem voltál itt. Csak az árnyékod. Valódi lényed pedig valahol másutt. Talán már réges-régen eltűntél. Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek. (...) Néha úgy tűnik, hogy a fájdalmunk (vagy a félelmünk) időtlen. A lélek emlékezete mélyebb és valóságosabb, mint a testé.
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak az a nap volt nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.
Eddig mindig azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De azóta a nap óta tudom, hogy ez nem így van. Hisz mikor ott voltál mellettem, és csak bámultál rám, elkapott az az őrült érzelmi hullám, mely azt bizonygatta édes, mámoros hangján, hogy az, kire vágysz, egy karnyújtásnyira van tőled.
Én hiába akartalak szeretni téged, te nem hagytad. Fájt, hogy így kellett lennie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más lehet, és hogy te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagytad. Nem tudtam mit tenni, nem tudtam várni, nem akartam szenvedni, és legfőképp nem akartam felejteni.
Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik, amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak, az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.
Azt akartam, hogy sose felejtsd el, mit is éreztem abban a pillanatban. Megszólalni nem tudtam, te sem mondtál semmit. De azt hiszem, a tekintetem mindent el árulhatott neked, mert ha nem, mi más okból dobtad volna el a fegyvered, és szorítottál volna magadhoz, úgy, mintha most találkoznánk utoljára? 
Volt egy mozdulatod, felém fordultál, mint aki egész lényével mozdul, feléd fordultam, mint aki egész lényével válaszol, megöleltél, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megöleltelek, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: Szeretlek.
Csak áltattam magam, hogy elmúlt, pedig azért is nem tudtam senki mást szeretni, mert még magam
elől is titokban a tied maradt a szívem.
Tiéd volt a szívem, mást nem tudtam adni, és ha ez nem volt elég, akkor én sem voltam elég neked. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, ha elbukunk, hát vállalom. Írjuk majd fel az én számlámra, hogy volt egy éjjel, mikor mertelek ölelni. Aztán majd eltitkoljuk, hogy volt egy hajnal, mikor meg sem mertem melletted mozdulni. És arról is majd csak nagyon soká mesélünk, hogy öleltél.
Hiányoztál. Mindig csak rád gondoltam, és azt szerettem volna, hogy láthassalak és átölelhesselek, ahogyan te öleltél abban a pillanatban engem.
Gyakran arra gondoltam, milyen lett volna, ha Isten úgy akarja, hogy velem maradj... Jobb lett volna? Kitudja.
Egy biztos volt, sosem éreztem volna azt a leírhatatlan örömöt, beteljesülést és hálát, mely akkor a karjaidban a hatalmába kerített.
Már egészen elfelejtettem, milyen érzés boldognak lenni. Márpedig akkor boldog voltam. Olyan boldog, hogy jó ötletnek tűnt belehalni.
Úgy éreztem, legjobb lett volna úgy maradni egy életen át: csak néztelek volna, boldogan, elégedetten.
 A tűz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást. Újabb bizonyíték volt arra, hogy hozzád tartozom.
Ha valamit titokban kell tartani, az általában azért van, mert egyáltalán nem is kellett volna megtenni. Nekünk titokban kell tartanunk, de még is úgy érzem, muszáj volt megtennünk.
Vannak titkok, amelyek jobb, ha rejtve maradnak. Vannak titkok, amelyeket túl veszélyes megosztani másokkal, még azokkal is, akiket szeretsz, akikben bízol.
Ezért van az, hogy úgy érzem, ami akkor történt köztünk, nem lehet más, csak titok. Egy titok, mely örökké összeköt bennünket, akár egy láthatatlan fonál.
Egy ígéret, hogy míg e titok él, te vissza jössz még hozzám, és újabb titkokat kreálunk magunknak.
Csak öleltél, majd végül a búcsú percében csak annyit mondtál: Vissza jövök még.
Rám hagytál egy titkot. Egy emléket. Egy érzést. Egy ígéretet.
Akkor már tudtam, ami köztünk történt akkor, nem álom volt, csak egy apró titok, mely mindkettőnk szívében örökké élni fog. A te titkod, az én titkom lett. A mi titkunk, a mi érzésünk, a mi jövőnk. Vajon mit tartogathat még? Mennyi titok vár még ránk?
 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.