Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeretni egyet jelent a halállal...

2012.02.10

 

Szeretni egyet jelent a halállal


" Vársz, hogy visszatérjen, akiért megtörtél. "
" Én itt leszek mindig, hát bátor légy! "
" Száz álom vár, más vagy, és ők is megértik majd! "
" Szeretni egyet jelent a halállal. "
" Nem törődöm azzal, hogy az emberek nem ismernek. Azzal törődöm, hogy nem ismerem az embereket. "
" A reményt nem szabad feladnunk, hisz a legnagyobb tragédiából, katasztrófából, csak a remény segít kilépnünk! "


Nehéz úton jutottam el idáig, és most itt vagyok. Akatsukis köpenyem a vállamra kanyarítva elhagyom a sivár kinézetű szobát, mely az egyetlen menedéket nyújtotta számomra. Deidara már az ajtó előtt vár rám.
- Indulhatunk?
- Menjünk. - sétáltam el mellette.

Elhagyva a rejtekhelyet egy fák tarkította kis ösvényre tértünk át. Hosszú út állt előttünk. De most az egyszer nem bántam, így lesz időm átgondolni a dolgokat. Ki érve a fák takarásából, a szalmakalapot a szemembe húztam a napfény elől. Zavart a fény, meg szoktam a barlang nyújtotta félhomályt. Általában ritkán hagytam el a búvó helyet. Csak küldetések miatt. A célpont Konoha volt. Annyi év után, újra láthatom a falut. Bele borzongtam, ha rá gondoltam. Rég magam mögött hagytam már mindent a célom érdekében, végül az Akatsukinál kötöttem ki. Deidara lett a társam. Több mint két éve, hogy elhagytam a falut. Nehezemre esett ott hagyni mindent, a barátokat, a csapatomat, a falumat, de még is meg tettem. Soha nem akartam vissza térni a faluba a történtek után. Deidara az egyetlen, aki mindent tud, rólam mióta velük vagyok. Mára már ő a csapatom, az egyetlen megbízható társam. Tisztában van vele, hogy mit jelent nekem ez az út. Én is tudom, még is jó mélyen elnyomom magamban az érzést.
- Jól vagy? - nézett rám aggódva Deidara.
- Persze. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Ne hazudj. - ilyenkor az idegeimre tudott menni.
- Pocsékul érzem magam. - vallottam be. - De ettől függetlenül megteszem, amit kell.
- Tisztában vagyok vele, de még is aggódóm érted.
- Nem kell. - ezzel lezártnak tekintettem a témát, Deidara sem faggatott tovább.
Tudta, ilyenkor jobb, ha békén hagy. Már jó pár órája barangoltunk, úgy tűnt ilyen tempóban reggelre el is érhetjük a falut. Újra hatalmába kerített az a feszélyező érzés. Mint ha egy űr robbant volna a mellkasom helyére. Ezernyi darabra akart szét hasadni a lelkem, amint újra s újra felrémlettek előttem a régi emlékképek.
Míg ezeken tépelődtem, s próbáltam magamban elfojtani az érzést megtámadtak minket. Örültem, hogy elterelhetem a gondolataimat az érzéseimről. Négymaszkos férfi állt velünk szemben az úton.
- Deidara.
- Hm?
- Maradj nyugton. - léptem előre egyet.
- Csak tessék, szórakozz. - tette fel a kezeit bele egyezően.
Lassan levettem a kalapot s ujjaim közt lógatva bámultam vörös tekintetemmel rájuk.
- Tűnjetek az utunkból.
- Előbb adjátok át az értékeiteket!
Egyáltalán nem tűntek veszélyesnek. Pár úton álló, akiknek nincs jobb dolga, mint hogy feltartsanak minket.

  • Utoljára mondom. - halkult el vészjóslóan a hangom. - Tűnjetek el, ha kedves az életetek.

Vidáman felnevetett az előttem álló maszkos tag, mintha csak egy régi sztorit meséltem volna neki a közös emlékeinkből, irritáló volt.

- Nem tudsz meg ijeszteni. - lépet felém egyet. Nem tűnt veszélyesnek, egy kard lógott az oldalán, kezét a markolaton pihentette. Támadásra készült, de még is tartott tőlem. Tisztában voltam vele hogy fél, megéreztem. Az évek során volt alkalmam kifejleszteni ezt az érzékemet, hála a Kyuubi segítségeinek. Esélye sem volt velem szemben. - Na, ide a szajréval, amíg szépen mondom! - pattintotta ki a tokból a kardját a hüvelykujjával.

Semmi kedvem nem volt játszadozni velük, gyorsan le akartam rendezni őket is, és a küldetést is. Elengedtem a kalapot, s mire földet ért már a háta mögött teremtem a férfinak s egy kunait az oldalába szúrtam. Felüvöltött a fájdalomtól mely végig járta a testét, meg remegett amint befogadta a hideg fémet, majd térdre borult s üveges tekintettel esett össze. Ilyen pillanatokra tartogattam a mérgezett kunaiokat. Gyors és precíz, tökéletes halálosztó fegyver, bár nem igazán az én stílusom. De vészhelyzetekben, és gyors munkában tökéletesen megfelelnek.

- Tűnjetek el. - fordultam nyugodtan a megmaradt három fickó felé a kunait eltéve.

- Még mit nem! - rántott elő egy kétpengéjű baltát a jobb oldali férfi majd megtámadt.

- Rossz döntés.

Elkerülve a csapását eltűntem a szemük elől egy pillanatra, majd egy vörös villanás kíséretében a baltát kiütve a kezéből a férfinak, földre kényszerítettem. Eltörtem a csuklóját, ő pedig üvöltve vetette felém magát. Egy gyors mozdulattal elkapva a nyakát eltörtem a csigolyáit majd mozdulatlanul hullott a poros útra. A bal oldali maszkos, könnyes szemekkel rontott rám, valószínűleg a testvére lehetett, vagy hasonló. Esélye sem volt velem szemben. Elkapva a nyakát a földbe döngöltem a fickót, majd a torkát megszorítottam. A karmaimat bele vájtam az ütő ereibe. Kezei, melyekkel megpróbál kiszabadulni a fogságomból, ernyedten hullottak a teste mellé. Három kilőve, egy meg maradt. Megtöröltem a véres kezemet a köpenyemben majd elindultam az utolsó férfi felé, vége van a szórakozásnak.

Reszketett. Erről eszembe jutott az a nap, amikor a kezeim közt remegett Sakura törékeny teste s én hiába próbáltam meg nyugtatni, egyszerűen képtelen volt abba hagyni a zokogást. Megráztam a fejem, ez most nem az emlékek pillanata. Lassú léptekkel meg indultam felé, gyors és fájdalommentes halált szemeltem ki neki. Már csak két lépés választott el tőle, de ő csak állt mereven, s szemeit összeszorítva várt a végső csapásra. Megtorpantam, valami nem stimmelt evvel a férfival. Más volt, mint a többi, a test alkata, sokkal törékenyebbek tűnt, és karcsúbb is volt. Egy férfi nem nézhet így ki. Maszk takarta az arcát így nem tudtam kivenni, belőle semmit. Csak álltam és bámultam rá, nem tudtam mit tegyek. Hajtott a kíváncsiság, hogy ki is lehet ő. Ebben a szent pillanatban felnézet rám, szemei rettegést tükröztek s halálfélelmet. Nem ez volt a meglepő számomra, ezt a nélkül is megéreztem, hogy rá néztem volna. Nem, a megdöbbentő a szeme színe volt, smaragd zöld. Mintha kunait dobtak volna hatalmas erővel a homlokomba, olyan erővel ért a döbbenet. Ez ő. De az lehetetlen. Robbanásként támadt fel bennem a fájdalom vihara. S mint ha magával sodort volna egy hatalmas hullám, próbáltam ki evickélni a fájdalom tengeréből. De nem tudtam menekülni előle, mintha egy mély, sötét, fájdalomtól telt szakadékba zuhantam volna s nem volt, ami megmentsen. Újra hatalmába kerített a szorongató érzés, szívem szerint a földön kuporogva szorítottam volna össze a mellkasom a karjaimmal. De elég szánalmasan néztem volna ki, így tartottam magam s tűrtem a fájdalmat. Rezzenéstelen arccal bámultam smaragd szemeibe, miközben a fájdalom folyamatosan ostorozta szívemet. Túlságosan is hasonlított rá. Remegő kezemre ráparancsolva próbáltam meg nyugodni. Lassan felemeltem a kezeimet és egy mozdulattal széttéptem a maszkját. Cafatokban hullott a földre a maszk darabkái, mely az előttem álló arcát takarták. Mire jó, ha nem erre az öt centis köröm? Hollófekete haja lágyan omlott vállára, amint az utolsó cafat is lehullott a maszkjából. Óriásit dobbant a szívem, majd kihagyott egy ütemet. Nem ő volt, de még is kísértetiesen hasonlított rá.

- Ez egy nő? - koppant hatalmasat Deidara álla a hátam mögött.

- Könyörgöm! - borult térdre előttem. - Ne ölj meg! - tarkóig érő haja súrolta vállát a mozdulat folytán, s remegve, az ajkába harapva várt a biztos halálra.

Tudtam, hogy meg kell ölnöm, hisz még is csak az Akatsuki egy tagja vagyok. De valamiért nem ment, képtelen voltam rá. Mintha csak Sakurát láttam volna magam előtt. Fogva tartott az érzés, hogy akár ő is lehetne. És őt képtelen lennék bántani akár csak egy ujjal is. Feszengve törtem az agyam, hogy mit is tegyek. Megöljem ezt a lányt? Vagy sem? Kezdett nagyon idegesíteni, hogy remegve térdelt előttem. Hihetetlen, én, az Akatsuki gyilkoló gépe, képtelen vagyok megölni egy gyönge nőt. Vajon, képes lennék hidegvérrel meg ölni? Még akkor is, ha Sakura hasonmása? Nem kellet sokat törnöm ezen a fejem. A gerince mentén a nő nyakára tekeredett egy fehér százlábú.

- Katsu!

- Ne.

- Vér fröccsent az arcomba, ízesítve agyvelővel és egy kis bensőséggel. Lemondóan sóhajtottam, értelmetlen volt a felszólalásom. Deidara már megválaszolta helyettem a kérdést. Képtelen lettem volna rá.

- Igazán köszönöm. - töröltem meg az arcom.

- Bármikor. - sétált el mellettem, míg én a kalapot újra a fejembe húztam. - Egyébként, mit fogunk ezekkel kezdeni? - fordult vissza a hullákra bámulva.

- Semmit. - nem volt kedvem takarító brigádosat játszani. Majd csak eltakarítja őket valaki, vagy valami. - Menjünk tovább.

Túl sok volt ez a mai napra, felkavart a lány jelenléte és a tény, hogy Konohába tartunk. Deidara némán sétált mellettem. Most az egyszer örültem neki hogy ő a társam. Tudta, jobb, ha most békén hagy. Túl sok emlék tört rám az út folyamán. S egyre kínzóbbá, fájdalmasabbá váltak az elhalványult emlékek, ahogy lépésről lépésre egyre közelebb kerültünk a faluhoz. Már késő délután felé járhatott az idő, amikor az eső is eleredt, mint ha csak a mészárlás nyomait akarta volna eltüntetni, de a hullákat még ő sem tudta el mosni. Különösebben nem zavart az eső, de Deidarat igen. Bőrig ázva folytattuk az utat, míg meg nem sajnáltam a szőke társamat és egy időre betértünk egy barlangba. A barlang szájánál figyeltem az eső cseppeket. Pont olyan volt az idő, mint amikor magam mögött hagytam a múltat. Nem tudták mit tervezek, csak sejthették. Próbáltak vissza tartani, de hajthatatlan voltam. Minden kép meg akartam találni Sasuke Uchihát, hogy megölhessem. Ekkor tájt álltam be én is az Akatsukiba. Nem törődve avval a ténnyel, hogy nekik csak az erőm kellett. A szervezet tagja ként erősebbé, kegyetlenebbé, vérszomjasabbá váltam, mint az előtt. Ami régen voltam, azt mind eltemettem magamban jó mélyen. Csak a bosszúmnak éltem. Bár már több mint fél éve végeztem az Uchihával, nem tértem vissza a faluban, nem volt miért, jobban megfogalmazva nem volt kiért. Ha Sakura ott lenne még, élne még, örömmel hagynám itt az Akatsukit és mennék vissza Konohába, de így, nincs értelme. Összeszűkült szemekkel pásztáztam a környéket, és azon töprengtem, hogyan jutottam el idáig amikor Deidara vacogva meg állt mögöttem.

- Segítenél? - dobta le a földre vacogva a farakást, amit kintről hozott.

- A barlang belsejébe sétálva egy vörös csakra nyalábbal meg gyújtottam Deidara számára az oltalmazó tűzet. Nekem nem volt rá szükségem a Kyuubi miatt. Deidara lekuporodott a tűz mellé s boldog mosollyal az arcán élvezte a meleget. Leültem nem mesze tőle s a tűzbe bámultam.



 

Hatalmas tűz tombolt Konoha környékén, a Hebi megtámadta a falut. Sakura és én vállvetve küzdöttünk, minden rendben ment amíg Sakura nem került el mellőlem, de egy óvatlan pillanatban Karinnal kezdett el harcolni. És akkor történt meg a baj. Sasuke észrevette a kínálkozó alkalmat, s Sakura mögé kerülve le akarta szúrni őt. Nem engedhettem, egy pillanat alatt közte és Sakura közt teremtem. A karját lefogva gátoltam meg Sasukét a mozdulatban, de ő kitekerve a csuklómat fel emelte a karjaimat, majd a kardját a bal mellkasom átdöfte. Vér folyt végig az államon, térdre borulva próbáltam ellen állni az Uchihának, megmarkolva a kardját szilánkokra törtem a pengét. Karin eközben félbe hagyta Sakurával vívott harcát és Sasuke védelmére kelt. Egy tekercset elő véve több ezer tűt, kunait, kaszát, sarlót, csillagdobót, és ehhez hasonló fegyvert idézet elő, majd felém hajította őket. Mielőtt bármit is tehettem volna Sakura a nevemet kiáltva rám vetette magát. Döbbenten bámultam a felettem térdelő lányra. Eközben Ino és Shikamaru Karin ellen fordult, míg Kakashi sensei Sasukét próbálta feltartóztatni.

- Sakura. - bámultam rá döbbenten, míg ő az utolsó megmaradt csakrájával begyógyította a sebemet.

- Naruto, öld meg ezt a férget! - vert két öklével a fejem mellet a földbe. - Mentsd meg a falut. - suttogta majd eszméletét vesztve borult rám.

- Sakura! - fektettem óvatosan magam mellé. Mérhetetlen harag és gyűlölet lángolt fel bennem. - Sakura, térj magadhoz! - rázogattam gyengéden s a kétségbe esés fojtogatta a torkomat.

- Naruto! Koncentrálj a harcra! Sakurát bízd rám. – karolta fel Tsunade a mozdulatlan Harunot.

- De...

- Neked most a harcmezőn van a helyed, Naruto. Indulj! – kiáltott rám.

És akkor döbbentem rá, hogy igaza van. Sakura a legjobb kezekbe került, nekem most a csatában a helyem. Bólintottam egyet felé majd hátat fordítottam neki.

- Vidd el innen, Tsunade. - néztem körbe vörös tekintettek Sasukét keresve.

Egy pillanat alatt megtaláltam az Uchihát. A csakra vörösen felizzott körülöttem. Vicsorogva indultam meg Sasuke felé.

- Hová, hová? - lépet elém vigyorogva Karin, azaz álnok nőszemély.

- Meg halsz, ha nem állsz el az utamból. - vicsorogtam rá gyilkos vággyal.

- Hát nem csodálatos? Az a kis szajha kimúlt. - kacarászott vidáman.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az önkontrollom. Felcsapott körülöttem a vörös csakra majd a pupilláim összeszűkültek s szemeim mélyvörös árnyalatúvá váltak. Éreztem, ahogy a Kyuubi ereje szétárad a testemben. Egy, kettő, három, négy. Négy farok jelent meg. Négy kézlábra ereszkedve fel üvöltöttem. Az égen villám cikázott át, majd zuhogni kezdett az eső. Karinra emeltem a tekintetem, majd cikázva elindultam fel, próbált menekülni, de semmi értelme nem volt, amint utol értem egy hatalmas üvöltéssel csakrát összpontosítottam magam elé, majd porrá égettem a testét. Sasuke felé fordultam s elindultam felé.

- Meghalsz. - morogtam felé, félig emberi, félig morgó hangon.

A Kyuubi kezdett elhatalmasodni rajtam.

- Mire vársz? - morrant fel bennem türelmetlenül.

- Maradj ki ebből. Ez nem a te dolgod.

- Öld meg! Hisz erre vágysz, nem?

- Nem tudsz te semmit.

- Száz álom vár, más vagy, és ők is meg értik majd.

- Mit akarsz tőlem? - álltam meg egy pillanatra.

- Tépd le a pecsétet, és megbosszulom helyetted a lány halálát.

- Sakura. - suttogtam döbbenten és Tsunade felé pillantottam. Sakura ott feküdt előtte, a fegyverek már ki voltak szedve a testéből s ott hevertek mellette. - Nem tehetem, akkor elpusztítanád a falut.

- Fontosabb neked ez a nyamvadt falu, mint a lány élete? Miért ragaszkodsz ennyire ehhez a faluhoz? Hisz nem ismernek téged ezek az emberek, még is megvetnek.

- Nem törődöm azzal, hogy az emberek nem ismernek. Azzal törődöm, hogy nem ismerem az embereket.

- Tépd le a pecsétet, kölyök. És ígérem nem lesz több gondod.

- Soha. A nélkül is a segítségemre leszel. Nem hallhatok meg, nem hallhatunk meg. Még nem ma.

- Te arcátlan kölyök! - csattant fel bennem a Démon. - Ezt még megkeserülöd! - csöndesedett el bennem a démon.

Éreztem, ahogy átjárja a testemet a Kyuubi ereje. Tudta, hogy igazam van. Nem halhatok meg. Eddig sem hagyta, hogy meg haljak. Nélkülem semmit sem ér. Öt, hat, hét. Hát farok jelent meg, és a testem is át deformálódott. Démonná váltam magam is, egyé váltam a Kyuubival, én magam voltam a démon. A karmaim kinőttek, majd testet öltött a csakrám. Üvöltve vetettem magam Sasuke felé jobb külső mancsommal lecsapva rá feltéptem a mellkasát, de mielőtt újra lecsaphattam volna rá az utamat állta két csapat társa, Juugo és Suigetsu. Nem törődve az erőfeszítéseikkel, egy pillanat alatt széttéptem őket. De míg a két férfival voltam elfoglalva, Sasuke meg lépet. Üvöltve vetettem magam utána, de hirtelen a föld mozogni kezdett alattam és fa oszlopok szorítottak a földhöz. Üvöltve próbáltam kiszabadulni a fogságból, de nehezen bírtam meg mozdulni. Ekkor Yamamoto jelent meg előttem és egy pecsétet nyomott a homlokomra. Üvöltve próbáltam leszedni a pecsétet, iszonyatosan fájt és égetett. Kezdett elhagyni az erőm, a testem is visszaváltozott eredeti formájává és a vörös csakra is eltűnt. A szemeim újra tengerkéken világítottak a sötét zűrzavar kellős közepén. Yamamoto meg szüntette a jutsut majd a hónom alá nyúlva felrángatott a földről.

- Térj magadhoz Naruto! Sakurának szüksége van rád! - próbált vissza rángatni az ájulás pereméről.

- Igaza volt, Sakura a földön feküdt letakarva egy pokróccal. Megráztam a fejem, majd amint tudatosult bennem a látvány, Yamamotora támaszkodva oda botorkáltam Sakura mellé.

- Naruto. - suttogta fájdalmas grimaszba torzult arccal.

- Ne erőltesd meg magad. - térdeltem le mellé.

- Meg fogok halni, érzem a méreg elkezdte a hatását. - hitetlenkedve bámultam fel Tsunadéra, de nem szólt egy szót sem. - Ne haragudj, hogy magadra hagylak.

Látszott rajta, hogy szenved e pár szó kimondása végett.

- Én itt leszek mindig, hát bátor légy! Tarts ki, nem fogsz meghalni, Sakura! Nem hagyom. - tettem az arcára a tenyerem s mélyen a szemeibe néztem.

Köszönöm. - mosolyodott el halványan melynek következtében egy vércsík utat vágott magának az arcán. Kezével megérintette könnyáztatta arcomat, mely eggyé vált a rá zúduló esővel.

Keze visszahullott a teste mellé, s mellkasa már nem mozdult többet. Szemeit lassan lezárta.

- Ne. - suttogtam erőtlenül. Ez nem történhetett meg. Ez csak egy tévedés. - Sakura! - simogattam remegve jéghideg arcát. De hiába szólongattam, már nem válaszolt.

- Naruto. - tette a vállamra a kezét Kakashi.

Felnéztem rá, de ő csak a fejét ingatta miközben keze ökölbe szorult a visszatartott könnyektől. Tsunade könnyektől borított arcát elfordította tanítványáról. Felálltam majd a jobb kezemmel letöröltem a sós könnyeket.

- Ezért még megfizetsz, Sasuke Uchiha. - bámultam a lángoló fák közé, mintha csak ott állt volna az a kígyó, s nézte volna végig a jelenetet.

Tsunade megpróbálta újra éleszteni Sakurát, de mind tudtuk, hasztalan erőfeszítés, amit tesz. Hátat fordítottam a csata színhelyének s a fejembe vettem, addig nem nyugszom, míg nem látom holtan az Uchihát. „



 

Talán ha várt volna rám valaki, valaki, aki a világot jelentette nekem, visszatértem volna. De Sakura nélkül értelmetlennek tűnt az egész. Deidara egy hangos horkantással adta tudtomra, hogy ő már az igazak álmát alussza. Ő nem aggódott annyira, mint én. Nehéz lesz megbirkóznom az érzésekkel, melyek még várnak rám, tudtam jól. A tény, hogy meghalt, mindig kirángat az illúziókból. Nem vár rám ott semmi, csak fájdalom és szenvedés. Kezemmel megmarkoltam a mellkasom s próbáltam nem gondolni a múltra, de egyszerűen képtelen voltam rá.

- Gyenge vagy, kölyök. - morogta a Kyuubi.

- Fogd be. - az idők során meg tanul időzíteni ez a nyamvadt démon.

- Mihez kezdesz most? - morrant fel.

- Mire célzol? - sétáltam ki a barlang elé, nem akartam felébreszteni Deidarat.

- Megbosszultad a lányt, vissza kell térned a faluba. Mit tervezel, kölyök? - halkult el a hangja.

- Semmit. - vetettem oda foghegyről.

- Gyáva vagy. - morrant fel még egy utolsót, majd összekuporodott és elhallgatott.

Nem terveztem semmit, elvégezzük a feladatunkat, és visszatérünk a búvó helyre, ennyi. Gyáva lennék? Lehet. De inkább leszek gyáva egy démon szemében, mint hogy bele pusztuljak a fájdalomba. Elnézve a vihart, több ezernyi emlék jutott eszembe Sakuráról. A jók és a rosszak is egy arányt. A gyermekkorunk, amikor örök barátságot fogadtunk, amikor a réten önfeledten játszottunk. Megfogadtuk, hogy sosem hagyjuk cserben egymást és kitartunk egymás mellett a halálunk napjáig. Sajnos az ő napja hamarabb eljött, mint azt gondoltuk volna. Mennyi minden történt velünk, annyiszor mellette álltam, támogattam, megvédtem, biztattam, vigasztaltam. Amikor Sasuke elhagyta a falut, összetört Sakurában egy világot, melyet az Uchiha köré épített az évek során. Láttam, amint összeroskad az Uchiha birtoknál és magán kívül zokog. Mellette voltam, minden egyes nap, amikor az Uchiha miatt bánkódott s megvigasztaltam. Eltűrtem, amikor annyira kiborult, hogy egy fának szegezve könnyes szemekkel vádolt, hogy miért nem hoztam még vissza. De aztán rá jött mekkora butaságot csinált és bocsánatot kérve borult a karjaimba vigasztalást keresve. Volt idő, mikor elfordultunk egymástól, de aztán egy késő éjjelen, amikor egy edzés után a holdat bámultuk, újra egymásra találtunk, mint a régi szép időkben. Aztán egy idő után javult az állapota, nem sírt többet az Uchiha után. Minden féle programokkal próbálta elterelni a gondolatait, amikbe általában engem is bele rángatott. A közös bevásárlások, ahová magával cipelt, ha akartam, ha nem, a késő esti filmezésekbe, és ehhez hasonlókba. Egyre vidámabb lett, és én próbáltam folyton megnevettetni. Amikor egyszer lesérültem, mellettem volt és ápolt. Mellettem maradt, még éjszakára sem hagyott egyedül. A szülinapján mikor egy rózsacsokorral kedveskedtem neki nagyon zavarban voltunk mindketten, aztán elvittem egy piknikre úgy tűnt túl tette magát az Uchihán. Aztán rá egy kis időre meg jelent a faluban, gyilkos szándékkal Sasuke. És akkor, egyszerűen csak kisétált az életemből Sakura. Az eső akadozva kezdettel el állni, a hold is feljött már, későre járt. Ezernyi emlék, és a legtöbb mind szomorú. Sóhajtva támolyogtam vissza a barlangba, nekem is aludnom kéne. Elsétálva Deidara összekuporodott alakja mellett lepillantok rá. Neki is megvan a maga történet, ahogy nekem is, és mindenki másnak az Akatsukiban. A barlang egyik sötét zugában neki dőlve a falnak próbálok egy kicsit aludni. De csak nem sikerül elaludnom.


 

Konoha előtt álltunk Deidarával, végre megérkeztünk. Mérhetetlen fájdalom mardosta a lelkem. El akartam futni! Itt hagyni mindent és hátat fordítani mindennek. De a testem nem mozdult. Képtelen voltam bármit is tenni. Mereven bámultam a falu feletti hegyet, melybe a hokagék arcképe volt bele vésve. Még mindig nem cserélték le az ötödiket. Pedig szinte biztos voltam abban, hogy a történtek után új hokage lép a színre. Deidarára pillantottam, kérdően nézett rám, én csak bólintottam felé egyet, majd hirtelen köddé vált. Sóhajtva a falura emeltem a tekintetem, elkezdődött. Üres lyuk tátongott a szívem helyén s a pereme egyre jobban égetett. Ha nem csinálok valamit, hamarosan felemészt a fájdalom és a bánat. A szemeimbe könny szökött amint Sakura eszembe jutott. Elfordítottam a tekintetemet egykori otthonomról, itt már nem várt rám semmi.

- Naruto? - a hang bizonytalanul csendül fel mögülem. - Te vagy az?

Döbbenten álltam, háttat fordítva a hang tulajdonosának. Ez ő. Az lehetetlen, hallucináltam.

- Naruto?

Lassan megfordultam, hogy biztosra vegyem, tényleg ő az e. De a félelem mardosta a testem, tartottam tőle, hogy tényleg csak a képzeletem játszik velem, és nincs itt Sakura.

- Tényleg te vagy az? - könnyes szemekkel tett felém egy bizonytalan lépést.

- Sakura. - suttogtam alig halhatóan, féltem, hogy ha hangosan kimondom, a nevét megszűnik létezni az illúzió melybe csöppentem.

- Hát visszajöttél? - könnyeivel küszködve megindult felém.

- Nem, nem maradok itt. - nem ezt akartam mondani! Azt akartam, hogy tudja, sosem hagyom el! De akkor, még is... miért?

Bele torpant a mozdulatba, hitetlenül meredt rám borostyán szemeivel melyek újabb sebet égettek a lelkembe.

- Ne mond ezt, kérlek. - nézett rám könyörögve s rózsaszín tincsei rátapadtak a könnytől az arcára.

- Sajnálom. - fordítottam neki hátat. De hát miért? Miért csináltam ezt?

- Karjaival átfonta a mellkasát, szenvedett szemmel láthatóan. S én mégis képes vagyok magára hagyni.

- Kérlek Naruto, ne tedd ezt. - zokogta.

- Törődj bele Sakura. - fordultam visszafelé. - Ez – mutattam végig magamon. - Vagyok én. Meg változtam, már nem az vagyok, aki voltam. Akatsukis vagyok, ez ellen nem tudsz semmit tenni.

Tudtam, hogy kegyetlen az, amit mondtam neki, még is meg tettem. Tisztában voltam vele, hogy ugyan azt teszem amit Sasuke is anno, még sem tettem ellene semmit. Teste rázkódott a zokogástól.

- Ne hagy újra magamra, kérlek.

Hátat fordítva neki a szemembe húztam a kalapot, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet. Nem bírtam a szemeibe nézni.

- Viszlát, Sakura. - hagytam újra magára őt. Megszegtem az ígéretem, ismét.

Sírtam, a düh és tehetetlenség miatt. Mint ha a testemet valaki más irányította volna, és más beszélt volna helyettem. De ezt az elkeserítő érzést még is én érzem, még is az én arcomon folynak végig a forró sós könnyek. Újra magára hagytam. Megint csalódást okoztam neki, nem tudtam meg menteni, megszegtem az ígéretem.



 



 

- Sakura!

Hirtelen riadtam fel. Zihálva próbáltam levegőhöz jutni. Csak álmodtam volna? Nagyon úgy tűnt. Megtöröltem a homlokom, még mindig a barlangban voltunk. Deidara a barlang szájából fordult felém.

- Felébredtél? - kérdezett rá a nyilvánvalóra.

- Ja. - túrtam bele a hajamba az álmomon merengve.

Hihetetlen, olyan valóságos volt. Pedig lehetetlen, hogy újra találkozzak vele. Felkeltem a földről és megigazítottam magamon a szétzilált köpenyt majd fejemre tettem a csengettyűs szalmakalapot.

- Menjünk. - sétáltam el Deidara mellett.

- Nyúzottnak tűnsz. - jegyezte meg a nyomomban lihegve.

- Valóban? - nem igazán törődtem vele, lefoglalt a falu miatti aggodalmam. Már nem voltunk mesze.

- Történt valami?

- Nem igazán. - vetettem oda foghegyről.

- Naruto! - kapta el a karomat ezzel meg állásra kényszerítve.

- Igen? - viszonylag türelmesen fordultam barátom felé.

- Minden rendben? - aggódó tekintete láttán eszembe villant Sakura könyörgő arca.

- Nem. - úgy tűnt akkor szabadulok a leghamarabb Deidara fogságából, ha megtudja, mi aggaszt.

- Hallgatlak.

- Sakuráról álmodtam. - így kimondva jelentéktelennek tűnt az egész.

- Hát ez a gond? - engedte el a karommal gondterhelten. - Újra rémálmaid vannak?

- Nem. - ráztam meg a fejem tagadóan.

- Akkor?

- Ez most más volt. Nem halt meg az álom végén. Az egész olyan valóság hű volt. – játszódott le előttem újra az egész jelenet. – Könyörgött, hogy maradjak vele, de én hátat fordítottam neki, és magára hagytam.

Ő már meg- halt. Te magad mondtad.

- Tisztában vagyok vele! - csattantam fel erélyesen. - De még is...

- Higgadj le. - nyugtatgatott Deidara.

- Jól vagyok. - fújtam ki a bent tartott oxigént.

- Szerinted van rá esély, hogy bekövetkezhet? - indultunk el újra.

- Esélytelen.

- Akkor nincs miért aggódnunk. Elintézzük, amiért jöttünk, és már megyünk is vissza.

- Pontosan.

- Lenne egy kérdésem.

- Hallgatlak. - néztem a mellettem sétálóra.

- Hogy fogjuk meg ölni a másoló ninját?

- Azt bízd csak rám. - vágtam oda komoran.

- Hogy is hívják? Kamashi? - tippelgetett szőke barátom.

- Kakashi. - javítottam ki reflexből.

Lemondóan sóhajtottam egyet. Ezért is irtóztam a gondolattól, hogy Konohába kell mennünk. Kakashi a mesterem volt. És most egy parancs miatt kell megölnöm. Képes lennék rá? Valószínűleg. Ha nem Konoháról lenne szó, még örömömet is lelném a dologban. De így…



 

- Szóval, akkor én meg keresem, te pedig – mutatott rám. - Elmész az emlékkőhöz.

- Álmodozz csak. - morogtam kedvtelenül.

- Rendben, akkor én sziesztázok, te pedig nyírd ki a volt mestered. – vont vállat.

- Tökéletes terv.

- Na, még mit nem. Képes lennél hidegvérrel meg ölni?

- Igen.

- De hogy lennél rá képes. - legyintett lemondóan.

- Játszunk egyet, rendben? Te elbújsz, én meg majd talán egyszer meg kereslek! - vágtam oda epésen.

- Tudod mit, Deidara? Búj el! Én, meg majd megkereslek. – dörrentem rá.

- Jaj de vicces kedvében van valaki. – morogta az orra alatt. – Én csak azt mondom, hogy képtelen lennél megölni Kakashit.

- Azt hadd döntsem el én.

- Jól van. Te tudod. – hagyta rám a dolgot. – És mi van, ha meg se ismernek?

- Nem törődöm azzal, hogy az emberek nem ismernek. Azzal törődöm, hogy nem ismerem az embereket.

- Ha megismernek, képes leszel rá?

- Szerinted?

- Szerintem? Nem.

- Menj a francba Deidara. - morogtam. - Akarod, hogy rajtad gyakoroljak? - néztem rá mélyvörös szemekkel.

- Majd ha meg ölted, akkor legyen a nagy a szád, Uzumaki.

- Te csak ne Uzumakiz itt engem!

- Jól van, nyugalom! - emelte fel a kezeit védekezően maga elé Deidara amint találkozott a tekintetünk.



 



 

- Shizune! - kiáltotta el magát Tsunade.

- Igen. Mester? Lépett a hokage elé Shizune.

- A kémünk szerint az Akatsuki ide tart. Kakashi a célpont.

- Mozgósítsam az anbu osztagot?

- Felesleges. - emelte ajkához a szakés poharat a sanin. - Neki szólj. - húzta le egy korttyal majd újra töltött.

- Rendben. - hajolt meg majd elhagyta az irodát.

- Csak nem? Visszatér? - töprengett az ablakon kibámulva Tsunade. S eszébe jutottak Kakashi szavai.

- A reményt nem szabad feladnunk, hisz a legnagyobb tragédiából, katasztrófából, csak a remény segít kilépnünk!

- Te tartottad bennünk a reményt. Nem fogom hagyni, hogy meg öljön.

 

 

Shizune sebes léptekkel vágott át a folyosón, majd benyitott az egyetlen szobába.

- Öltözz! Megbízást kaptál! - rontott az asztal előtt kísérletezőre.

- Szia, neked is, Shizune. - rakta le óvatosan a kémcsövet majd szemüvegét levéve a nőre nézett. - Mi féle meg bízás?

- Meg kell állítanod az Akatsukit.

Néma, gyásszal teli csönd telepedett a szobára, egyedül a földre hulló szemüveg csörömpölése törte meg.



 

- Hát itt vagyunk. - jegyezte meg Deidara kellemetlenül.

- Igen. - bámultam a távolba.

- Gyorsan végezzük el a feladatot, aztán menjünk. - lépett mellém kezét a vállamra téve.

- Rendben. Gyors leszek, addig te fedezz. - szűkült össze a pupillám, szemeim vérvörösben csillogtak majd a vörös csakra felcsapott körülöttem. Deidara még időben elkapta a kezét a vállamról.

- Utálom, amikor ezt csinálod.

- Tudom. - eresztettem meg egy fél mosolyt majd egy pillanat alatt a dombtetőről, amint álltunk, a kapu előtt teremtem.

- Így hogy fedezzelek? - kiáltott le nekem felháborodva Deidara, majd pár másodperc múlva ott állt mellettem. - Menjünk. - biztatott.

Csak bólintottam egyet. A lelkiismeret furdalás és a fájdalom óriási gombóccá nőtt a torkomban.

- Biztos, hogy egyedül akarod csinálni?

- Teljesen. - hárítottam el a segítségét. Így is elég gondom volt, nem volt szükségem arra, hogy körülöttem lábatlankodjon.

- Ahogy akarod. - ugrott fel a kapu tetejére majd eltűnt.

- Halkan, Deidara. - fohászkodtam.

Nem akartam nagy felhajtást csinálni, gyors és feltűnésmentes halált terveztem Kakashinak. Felugorva a kapu tetejére körülnéztem a faluban. Nem változott semmi, mint ha meg állt volna az idő fogas kereke. A hangok, a szagok, a látvány, minden ugyan úgy maradt, ahogy én itt hagytam. Egy röpke pillanat erejéig átsuhant rajtam a haza szeretett érzése, de el is tűnt amint eszembe jutott Sakura. Nélküle nem ér semmit a falu. Leugrottam majd számba vettem azokat a helyeket, ahol Kakashi megtalálható volt. Az egyetlen hely, ahol a legtöbbet időzött, vagyis a nap húszon négy órájából húszon hármat, az a hősök tisztása volt. Amilyen gyorsan csak tudtam, a tisztás felé vettem az irányt. Egy vörös villanás voltam, nem több. Ennyi maradt rám apám örökségéből. Amint oda értem a tisztásra lihegve állta meg. Nem fáradtam el, szó sem volt róla. Az izgalom miatt nem kaptam levegőt, a szívem majd kiugrott a helyéről, de az érzelem nélküli álarcomat még mindig viseltem. Amint szabályozni tudtam a légzésem, s lecsillapítottam a szívem ritmusát körbe kémleltem a tájon. Senki, egy árva lélek sem volt a közelemben. Hátat fordítottam a helynek, a szemem sarkából megpillantottam a fekete márványtömböt. Nem akartam látni Sakura nevét a táblán. Vajon ott van még a neve? Vagy már kihúzták? A szívem legmélyén reménykedtem benne, hogy még él. A fekete márvánnyal szembe fordultam, a tömbbel melybe már több ezer hősi halott neve volt bele vésve. Kinyújtottam a kezem, s amint hozzáértem a hűvös márványhoz, könny szökött a szemembe. Elfordítottam a tekintetem s lemondóan sóhajtottam egyet. Még mindig ott volt Sakura neve, melyet a halála után kunaial véstem bele. Reméltem, hogy tévedtem, és kihúzták. De úgy tűnik még sem. Valóban meghalt.

A szél hirtelen feltámadt, s csilingelő hangot hozott magával. Olyan csengettyűét, mely az Akatsukis kalapon volt található. A fák közül ekkor egy alak bontakozódott ki.

- Deidara, meg mondtam, hogy nincs szükségem a segítségedre! - közöltem a felém közeledővel a tényeket.

A hangom hallatán meg állt a fák takarásában a jövevény, s egy tapodtat sem volt hajlandó meg mozdulni.

- Ne szórakozz Deidara. - vettem le a fejemről a kalapot majd megvakartam a tarkóm. Kezdett elegem lenni mindenből, el akartam menni innen. Bénító volt a fájdalom és gyász, ami körül vett. - Tudod jól, hogy nincs ehhez hangulatom. Főleg itt. - kínlódtam az érzéstől, hogy itt kell lennem és még ez a szőke is itt szórakozik ahelyett, hogy azt csinálná, amit megbeszéltünk.

Előlépett a fák takarásából, s döbbenten vettem tudomásul, hogy ő nem Deidara. Támadó pozíciót vettem fel. Nő volt, ezt első látásra meg állapítottam. A kalaptól nem láttam az arcát, csak a testét.

- Tisztában vagy vele, kislány, hogy a végzetedbe sétáltál? - ropogtattam meg a kezeimet.

- Naruto? - suttogta a hang a kalap takarásában.

Ismerős volt a hang, de oly rég hallottam már, hallucinálok már megint. Nincs rám jó hatással a falu. Megráztam a fejem, ő halott.

- Honnan tudod a nevem?

Lassan felemelte kezeit majd a kalapot levette a fejéről. Cseresznyevirág színű haja lágyan lengedezett a szélben. Borostyán ékkőszemei pedig könnytől csillogtak.

- Lehetetlen... - álltam szikla szilárdan egy helyben. Bárki is legyen az, csúnya tréfát próbált meg űzni velem.

- Naruto, én vagyok az! - engedte le lassan kezéből a kalapot majd elengedte.

- Sakura Haruno számomra halott. - morogtam az ismeretlennek lehunyt szemekkel, próbáltam vissza tartani az indulatot, mely felforrt bennem. - De te, meghalsz, amiért bemerted mocskolni az emlékét! - pattantak ki a szemeim s olyan mélyvörös színben pompáztak, mint a pokol maga.

A lány előtt teremtem egy pillanat alatt és a ruhájánál fogva magamhoz rántottam.

- Mond meg, ki vagy? Különben megtapasztalod a kínok kínját.

- Sakura Haruno.

Ebben a pillanatban telt be nálam a pohár, torkánál fogva a földbe döngöltem. Nem ellenkezett. Nem védekezett, tűrte a fájdalmat, amit okoztam neki.

- Tudod, kivel állsz szemben? - szorítottam össze a torkán a kezem, de hagytam még levegőhöz jutni.

- Idióta. - hunyta le a szemeit türelmesen.

- Túlfeszíted a húrt, kislány. - csapott fel a csakrám eszeveszett dühvel.

- Nem haltam meg. - tagolta a szavakat nyugodtan.

- Ne szórakozz velem! - morrantam fel, s kiemelve a rögtönzött sírjából egy fának hajítottam.

Hang nélkül felkelt a fába kapaszkodva, majd szemeit rám emelte. Már nem volt nyugodt, olyan szemekkel nézett rám, mint amikor semmibe veszik a kisgyerek kérését, s iszonyatos haragra gerjed.

- Te idióta, barom! - sétált oda hozzám, kezeit ökölbe szorítva majd behúzott nekem egyet.

Több métert repülve álltam meg. A szikla, ami fel fogta a repülésem, darabokra hullott amint kimásztam a törmelékek közül. Dühös voltam, iszonyatosan dühös. Mit képzel magáról? Amint végig gondoltam az előbb történteket meg torpantam. Ekkora erővel csak két személy bír.

- Tsunade? – billentettem oldalra a fejem. – Ugye csak viccelsz? – húzódott gúnyos mosolyra az ajkam.

- Tényleg ekkora fafejű vagy? – kérdezett vissza idegesen.

- A rohadt életbe is! – csapott fel körülöttem a csakra s felperzselt körülöttem mindent. – Sakura Haruno meghalt!

Villámként száguldottam felé. Már emeltem az eltorzult kezem, hogy lecsapjak rá, amikor egy kéz könnyedén meg állított.

- Elég legyen, Naruto. Így csak meg ölöd.

Higgadt volt a hangja, s semmit nem lehetett látni az arcán sem.

- Kakashi. – egy mozdulattal kiszabadítottam magam a fogságából, s pár méterrel arrébb ugrottam. – Jó látni téged.

- Azt hiszem, ebben a pillanatban nem ez a legfontosabb dolog. – bámult rám sharingan szemével.

- Igazad van. – bólintottam egyetértően. – Meg kell ölnöm téged. – közöltem vele kertelés nélkül.

- Tudom, ezért vagy itt.

Iszonyatos fájdalom hasított a mellkasomban. A kőtömb, melybe az érzéseim zártam, megrepedt.

- Akkor nem ért váratlanul a felbukkanásom. De miért pont ezt az aljas nőt küldtétek ide?

- Naruto, ő Sakura.

- Miért akarjátok el hitetni velem, hogy ő – mutattam a lányra – Sakura?

- Mert ő az. – felelte csendesen.

- Kakashi, tőled ezt nem vártam volna. - csóváltam a fejem. - Sakura meg halt, ott áll a neve a márványtömbön.

- Tévedsz.

- Egy fenét! – üvöltöttem a juninnal.

Hogy mondhatja ezt? Hiszen ő is ott volt. Olyan zavaros volt minden. Csak egy módon akadályozhattam meg, hogy a kőtömb széthulljon. Meg kell ölnöm.

- Sajnálom, Kakashi. Nem így terveztem. – ropogtattam ki a nyakamat. – De gyors leszek, ígérem.

Egy szempillantás alatt mellette teremtem, s egy rasengant küldtem a hasfalba. Hatalmas pukkanással köddé vált a klón.

- Miért akarsz meg ölni, Naruto?

Kívülről higgadt tekintettel bámultam fel a fa tetejére. Ám legbelül, szó szerint haldokoltam. Ennyi fájdalmat, nem tudtam elviselni. Kakashi úgy beszélt velem, mint ha még mindig genin lennék, nem pedig veszélyes bűnöző.

- Semmi személyes.

- Mond, hogy változtál ilyen szörnyeteggé? – bámult rám hitetlenkedve a fa mellől Sakura.

Gyilkos tekintettel fordultam felé.

- Nem ismersz…

- Vársz, hogy visszatérjen, akiért megtörtél. – vágott közbe.
- Mi?

- Visszatértem.

Nem tudom, milyen játékot játszottak velem, de már kezdett elegem lenni belőle.Furcsa volt, nagyon furcsa. Kezdtem össze zavarodni. Mi folyik itt?

- Mi az kölyök? – morogta unatkozva a Kyuubi.

- Pofa be.

- Még is mire vársz? Öld meg a mestered. Vagy a szerelmed előtt nem akarod?

- Miről beszélsz?

- Tudom, hogy érzel Sakura - vagy ki - iránt. De nem értem, miért nem láthatja ő is a mészárlást.

Az egy dolog volt, hogy nekik nem hittem. De a Kyuubi soha nem hazudott nekem, nem volt miért. Megzavarodva álltam a fa alatt. Kakashi nem törődőm módon bámult le rám, míg a lány – Sakura?- érdeklődve bámult.

- Naruto!

A sírkő felé fordultam, s Deidarát pillantottam meg, aki akkor ért oda.

- Deidara.

- Nagy hírem van! Sakura még…

- Él. – fejeztem be helyette.

Sakura elégedetten mosolygott, Kakashi a fán üldögélve szemébe húzta a fejpántját, míg Deidara gyanakvóan sétált mellém.

- Szóval tudod. – mérte végig a terepet elmélázva. – Akkor ez? – mutatott körbe.

- Későn jöttem rá. –bámultam a semmibe.

Hát tényleg igaz? Sakura él. A kőtömb ripityára hasadt. Ennyi érzelmet nem bírt ki. Megtörve bámultam Sakurát. A csakrám eltűnt, a szemeim újra kékké változtak. Mennyi ideje álmodoztam arról, hogy újra láthatom, és most itt van. Itt áll előttem, és még sem tudom felfogni.

- Kakashi? – tette fel a kérdést kíváncsian Deidara.

- Dei’. – tudta, hogy most fontos döntést hoztam. Soha nem szólítottam így. Kivéve azt az alkalmat, amikor beálltam az Akatsukiba, és elmeséltem a történetem. – Kakashival meg küzdöttem, és mind ketten meghaltunk. – lázasan járt az agyam, milyen sztorit meséljen el Peinnek Deidara. Sakura értetlenkedve, Deidara koncentrálva, Kakashi kíváncsian figyelt engem.

- Meghaltatok? – kérdezte vissza miután hosszú ideig nem szólaltam meg.

- Igen.

- Naruto. – mosolygott rám boldogan. Tudtam, hogy már tudja, mire megy ki a játék. – Szerinted én képes lennék magadra hagyni ezek után? – karolta át a vállam.

- Ez lenne az ész szerű.

  • Nincs azaz isten, barátom.

  • Nem keverhetlek bele téged is, Deidara. - tudtam, hogy mire céloz. Nem engedhettem meg neki, hogy ilyen nagy kockázatot vállaljon. - Menj vissza.

  • És ha én – tegyük fel – elmennék. Mi lenne veled?

  • Én itt maradok(...), és elfogadom a büntetésemet.

  • Még is miről beszélsz? - vágott közbe értetlenül Sakura. - Mi féle büntetést?

Nem figyeltem rá, egyszerűen nem tudtam rá nézni. Tényleg ő volt az, ehez kétség sem fért. De még sem tudtam felfogni igazán. Gyáva voltam be ismerni, de ha rá néznék még egyszer elmenekülnék.

Már így is szét robbantam belülről, ez a sok érzés(...), teljesen fel kavart. Előbb el kell nitéznem Deidarat, és csak aztén törödhetek Sakuráékkal.

- Deidara, menj vissza az akatsukihoz. - néztem rá ellenkezést nem tűrően, de ő fittyet hányva a szavaimra mosolyogva állt előttem.

- Tudod jól, hogy úgy sem fogok.

- Sajnos, tudom. - sóhajtottam le mondóan. Felnéztem Kakashira, aki megértően bámult le rám. Nem mosolygott, nem is vigasztalt. De a szeme megértést sugalt. - Sajnálom, Kakashi-sensei.

- Te csak azt tetted, amit jónak láttál, Naruto. - vette elő a kis könyvét.

Tudtam, hogy melyik számot olvassa, már csak a borítójáról  is fel ismertem. Ezt még akkor irta Yiraija, amikor a mesteremmé vált. Azóta, kétlem, hogy akár egy kötetet is írt volna. Hisz meg halt. Igy akarná leróni a tiszteletét Kakashi? Újra el olvassa a könyveit? Nem rossz.

Sakura sétált felém, majd meg állt mellettem.

- Minden rendben Naruto?

Nem tudtam volna rá nézni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Fájt, iszonyatosan fájt a szívem, ami egyszer eltőrt, és szét hasadt most újra össze akart forrni. Hagyhatom én ezt? Vagy addig vessek véget az egésznek, mig be nem következik? 

- Deidara! - fordultam társam felé figyelembe se véve Sakurát.

 - Hm? - fordutl felém a szőke.

- Mit tervezel kölyök? - szólalt meg bennem a Kyuubi.

- Menj vissza. - nem tudtam a Kyuubira figyelni, egyszerűen nem ment. De talán jobb lett volna, ha vele társalogtam volna, nem a többiekkel. 

-  Már mondtam hogy....

- Ne ellenkezz! - rivaltam rá. 

- Na de.... 

- Nem a te dolgod ami itt történik, menj el. 

Deidara megrökönyödve bámult rám. Tudtam, vagyis, sejtettem mi járhat az eszében. Az arc mimikája mindent el árult. Ledöbbent, és lassacskán meg értette, hogy miért is küldöm el, az ő érdekében. Szó nélkük oda sétált hozzám és kezet nyújtott.

- Vigyázz magadra, Uzumaki. - mosolygott rám.

- Légy óvatos. - mosolyogtam rá fájdalmasan s megmarkoltam a tenyerét.

Nem akartam így elválni tőle, de ha megtudnák a konohaiak , hogy nem egyedül jöttem, meg lincselnék Deidarát, és azt nem hagynám.  

- Még vissza fogok jönni. - figyelmeztetett incselkedve. 

- Remélem is. - vágtam hátba, ösztönözve az indulásra. 

Még egy utolsó mosolyt küldöt felém, majd el tűnt a fák rengetegében. 

Vége? Ennyi lenne?(...) Mintha satúba lett volna szorítva a szívem. Nehezen kaptam levegőt, de nem mutattam gyengeséget, ő előttük nem tudtam volna meg tenni. Kakashi egy pillanat alatt mellettem termet.

- Le kell tartóztatnalak. - közölte kellettlenül.

Ez a legkevesebb amire számíthattam. Engedékenyen fordultam felé. El jött az idő, hogy vezekeljek.

- Miért hagyod magad kölyök? - dörmögte bensőmből a Kyuubi.

- Tudod jól miért, Kurama. - mosolyodtam el halványan, hisz tudtam, érzékenyen érinti ha a nevén szólítom.

- Tudom. De te is tisztában vagy avval, hogy mi vár rád ez után? 

- Megölnek. 

- Nagyon úgy tűnik, kölyök. Fel készültél?

- Már hónapok óta. 

- Tudtad, hogy ez lesz. Nem igaz? 

- Sejtettem, hogy elkapnak...

- Feladtad volna magad. 

- Fel. - bólintott Naruto amint elsétáltak az akadémia előtt. - De nem gondoltam volna, hogy él. 

- Ez tényleg meglepő fordulat volt. 

- Kurama. 

- Mit akarsz kölyök? - hegyezte a fülét.

- Köszönöm. 

- Még is mit? 

- Hogy ennyi ideig mellettem álltál, és segítettél az utamon. 

Iszonyat hálás voltam neki. Mások szemében egydémon volt, az én szememben az egyetlen testvér. 

- Ne érzelgősködj, még korán sem ért véget a te utad.

Amint Tsunade irodájának az ajtaja elé értünk Kakashi meg torpant. 

- Van valami, amit feltudsz hozni a mentségedre? 

- Ha lenne sem mondanám el. 

Ha Sakura él, már nincs miért gonosznak lennem. 

- Eddig sem voltál az. 

Kómotós léptekkel léptem át a küszöböt. Rettegtem attól, ami bent várt rám. Mintha sót hintettek volna a friss sebeimre. Kínzó fájdalom járta át az egész bensőm. A végtagjaim ólom nehézzé váltak. De tudtam, hogy túl kell esnem a dolgon. 

Kakashival és Sakurával a nyomomban meg álltunk Tsunade asztala előtt. Ő maga háttal állt nekem és az ablakon bámult kifelé. Mintha egy egy előre meg írt történetben lettem volna. A mozdulatok, a tettek, a megfogalmazott mondatok és az érzelmek mind-mind álmo szerű volt. 

SOsem hittem volna, hogy eljutok idáig. Hogy újra láthatom Tsunadát, Kakashit, a falut(...) és Sakurát. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.