Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet: Emlékek

2012.08.22

Lerobbant házak között sétálva sietett a város végében lévő eldugott kis irodája felé. Bő negyed óra sétálással oda ér, busszal öt perc, ha a saját luxus autójával menne kevesebb mint öt perc alatt érne oda. De mivel gyűlőlte a feltünést, és a luxus cikkeket, leginkább gyalog szerrel közlekedett. A Mercedes-Benz S 400-át Erictől kapta a jó munkájáért, soha nem ült bele. Néha kölcsön adta Williamnak, hogy pár eszetlen fruskát felszedjen vele, de másra nem igen használta. Úgy érezte, tisztességtelen a környéken élő emberekkel szemben. Ő is közéjük való, hiába lett gazdagabb, hiába él a város gazdag negyedében, ő még mindig az a városi kölyök aki 15 évvel ezelőtt volt. Sóhajtva nézett körül a környéken. Gyerekek szaladgáltak az utca túloldalán lévő lerombolt játszóteren, ugyan azon a játszótéren, ahol anno ő is felnőtt. A sikátorokban hajléktalanok görnyedtek egy tartáj fölé. Mint ha csak önmagát láttná, ő is ilyennek képzelte el magát, csak is a sors fintora, hogy pont őt karolta fel Erich. Megrázta a fejét, talán még jobban is járt volna ha nem talál rá. Egy öreg asszony totyogott el mellette, ismerte a nőt, sokszor adott neki ételt, amikor már az éhhalál kerülgette.

- Várjon! - fordult utánna.

Az öreg asszony megállt, majd békés mosollyal a ráncos arcán Marcus felé fordult.

- Segíthetek valamiben, kedvesem?

Olyan szeretetet látott a nő barna szemeiben, amit már régóta keresett. Szívét elárasztotta a melegség, s egy pillanatra meg feledkezett mindenről, mintha mindig is igy nézett volna rá mindenki. Mintha egy boldog világban élne, s nem egy nyomornegyedben próbálná túlélni a mindennapokat. Marcus vonásai el lágyultak, rég érezte így magát.

- Cataleen néni én vagyok az, Marcus. - mosolygott a nála két fejjel alacsonyabb nőre.

- Marcus? - töprengett el a nő, arcára kiültek az idő ráncai s látszott rajta, hogy az emlékei közt kutat. - A kicsi Marcus? - kerekedtek el barna szemei.

- Igen, Cataleen néni.

- Jól vagy, fiacskám? - lépet egyet a férfi felé Cataleen.

- Persze, Cataleen néni.

- Milyen rég nem láttalak. - emelte fel a kezét a nő, ráncos puha ujjaival meg érintve a férfi arcát. - Felnőttél.

- Igen, felnőttem.

- Pedig milyen biztosra vették a környékbeliek, hogy nem éled meg a felnőt kort. - töprenget még mindig a férfi arcát tanulmányozva.

Marcus álkapcsa megfeszült a kellemetlen emlékek hallatán.

- Igen, rendesen mellé fogtak. - csikorgatta a fogai közt önuralmat erőltettve magára.

- Tudtam, hogy nagyember lesz belőled. - mosolyogta a nő elégedetten kezeit kockás kabátja zsebébe mélyesztve. S olyan érzést keltett az emberben, mintha nem egy öreg asszony állna előtte, hanem egy bölcs, egy szent, egy olyan lény aki utat mutat a sötétségben.

- Köszönöm Cataleen néni, mindent amit értem tett gyermekkoromban. - nyúlt a zsebébe majd egy köteg pénzt elő véve a nő felé tartotta. - fogadja el kérem, hálám jeléül.

- Az én koromban már nem sok hasznát veszem a pénznek, fiacskám. - huncut fény csillant meg a szemeiben ahogy elutasította a pénzköteget.

- Értem - tette el. - Akkor hogyan hálálhatnám meg?

- Marcus. Fiacskám! - csóválta a fejét Cataleen, majd lassan, csoszogva hátat fordított neki. - Amit tettem, érted tettem. Nem kell meg hálálnod. Elég az is, hogy láttam egészséges vagy. Egy olyan megfáradt öregasszonynak, mint nekem, nem kell több annál, mint hogy biztonságban s egészségben tudjam a szereteim.

- Cataleen...

- Vigyázz magadra, fiam. - hagyta magára a döbbent férfit.

Nem tudta hová tenni a nő visselkedését Marcus, megakarta hálálni azt a sok sok szeretetet és gondoskodást amit Cataleentől kapott, de úgy tűnik a legtöbb amit érte tehet, hogy vigyáz magára. A fejét csóválva fordított hátat és indult el újra a munkahelyére.

Ha nem ismerné jól a nőt, azt gondolhatná szenilis. De biztos volt abban, hogy a városbak Cataleen az egyetlen megbízható, épelméjű, jószívű ember. A többi zsugori, kapzsi, gyűlőlettel telve tengeti a mindenapjait.

Elhaladva a lepukkant játszótér mellett elmélázva állt meg. Végig nézett a hinta körül szaladgáló gyerekeken, s önmagát látta bennük.

- Markus! - integetett neki az egyik kis srác vidáman.

Rongyos nadrágja alól kikandikáltak pipa szár lábai. Egy szakadt póló és egy koszos kardigánt viselt. Cipője sok mindenen át ment, mire az ő lábára került. Szánakozva nézett a gyerekre. Milyen szülő az olyan ember, aki hagyja a gyerekét ilyen időben így járkálni? Hezitálva emelte fel a kezét és intett vissza.

- Szia Timmy. - artikulálta.

Rávigyorgott még egyszer a kis fiú, majd visszaszaladt játszani. Sajnálta a gyerekeket, de még nem tud semmit sem tenni értük, még nem. Akta táskája fülét szorosabban markolta, ujjai kifehéredtek az elfolytott dühtől. Elfordította a tekintetét a gyerekekről és újra útnak indult.

A többi ember, akik mellett elhaladt, úgy tett mintha észre sem vennék. Mióta ekkora vagyonra tett szert, mindenki másként kezelte. Volt aki félt tőle, volt aki beakart hízelegni neki, volt aki megvetette, és volt aki emberiszába sem vette. Ezek pont azok az emberek voltak, akik gyerekként megverték, kigúnyolták, bajba keverték. Mind a rosszakarói voltak.

Kevés ember volt a városban aki ember ként kezelte volna. De ez így volt rendjén, tudta jól. Nem számíthatott másra. Mindig is magára kellett hagyatkoznia, bármibe is keveredett. Amikor Erich elkezdte megkörnyékezni, hiába fordult segítségért az állítólagos barátaihoz, egyikük sem volt hajlandó akár a kisujját is megmozdítaniuk érte. Amikor először nemet mondott Erichnek, és holtra verte, majd kidobta az utcára, csak hogy példát statuláljon, akkor döbbentrá. Abban a pillanatban, amikor John, az akkori úgy mond legjobb barátja, nem hogy segített volna neki, amikor meglátta milyen helyzetben van, hanem még belé is rúgott majd nevetve ott hagyta. Félholtan, csurom véresen feküdt a mocskos utcán. Akkor döbbent rá, gyerekként, hogy milyen gyűlőlettel fűtött, kegyetlen világban is él.

Órákon keresztül mindenki kikerülte őt, mintha ott sem lett volna. Aztán amikor már épp hogy csak eszméleténél volt, egy nő hajolt fölé aggodó barna szemeivel.

- Shan, szerinted jól van? - pillantott fel a mögötte álló alakra. Hangjában kétségbeesés és aggodalom csengett.

Marcus első gondolata az volt, hogy itt a vége. Meghalhatott. Hisz ha nem, akkor mi magyarázat lenne arra, hogy valaki ilyen gyengéden bánjon vele, mnit ez az idegen nő?

A nő nem palástolta aggodalmát, amikor a háta mögött álló férfi, Shan, megpróbálta arrébb húzni Marcustól, kirántotta a karját a férfi fogságából, majd lekapta hátáról a drágának tűnő kabátot és a kis fiúra terítette.

- Undorítóan visselkedsz, Shan. Képes lennél itthagyni?

- Drágám. - maszírozta a tarkóját nyüglődve a férfi. - Meg kell értened. Nem szedhetsz össze minden jött ment, csavargó gyerket az utcáról. Ez nem helyes.

- És az helyes, hogy mindenki úgy tesz, mintha ez a gyerek itt sem lenne?! - csattant fel eréjesen a nő a körülöttük sétáló emberekre nézve. Szeme vádlóan égett. - Nem érdekel mit gondolsz, de nem fogom itt hagyni. Nézz rá! - mutatott le Marcusra. Ám a férfi elfordította a tekintetét még a nőről is. - Az isten verjen meg, Shan! Nézz le rá! - parancsolt rá ellenkezéstnemtűrő hangon. - Szerinted mit árthat bárkinek is ez a gyerek? Szinte már halott!

Leggugolt Marcus mellé, majd lassan, óvatos mozdulattal felkarolta.

- Haza visszük. - jelentette ki.

- Drágám... - próbálkozott volna újra a kalapos férfi.

- Te csak ne drágámozz itt nekem! - szólta le eréjesen a nő. - Vagy velem jössz, és segítesz ennek a gyereknek, vagy ma ott alszol, ahol akarsz, de az én házamban nem.

- Loreen...

Az utolsó, ami beszürődött ködös tudatába Marcusnak a nő neve volt, majd eszméletét vesztette.

Kitudja mennyi idő után Marcus lassan nyitogatni kezdte szemeit. Először azt hitte, még mindig az utca hideg, mocskos, nyírkos, büzős kővein fekszik. De amint megérezte a rá nehezedő súlyt, rá kellett jönnie, nem ott van. Halványan érzékelte az őt körül vevő meleget, mely körbe ölelte törékeny testét. Nem bírt megmozdulni, valami oda szögezte a puha ágyhoz, melyben feküdt.

- Nézd, Shan! Kezd magához térni! Hála az égnek!

Kopogó léptek zaja közeledett felé, s bár még szemeit nem nyitotta kiteljesen, tudta, hogy csak is a nő lehet az utcáról, felismerte a mézédes hangját, mely belengte a meleg szobát. Egy puha, bársonyos kéz érintette meg a homlokát, majd a kezét a kezébe vette.

- Még mindig magas láza van. - panaszkodott aggodalmasan. - Ki lehetett az senkiházi alak, aki így elbánt szegény, szerencsétlen alakkal? - dühöngött.

- Nyugodj meg, drágám. - csitította a férfi, mély öblös hangján. - Most már biztonságban van.

Marcus résnyire kinyitotta a szemeit, ám amint kiélesedett a kép előtte, rémülten hátrálni kezdett az ágyban, míg neki nem ütközött háta a hideg falnak.

- Mi a baj, gyerekem? - nyújtotta ki felé a kezét Loreen.

Ám amint Shan is elindult felé még jobban megrémült, majd ordítva, a falat kaparva próbált menekülni.

- Hadjon! Kérem, ne bántson! Nem akarom! Nem!

Shan megrökönyödve húzta vissza a kezét, majd feleségére pillantott, aki épp úgy tanácstalan volt, mint ő maga.

- Shan, most menj ki kérlek. - pillantott sokatmondóan a férfira Loreen.

Shan vonakodva bár, de bolintott. Az ajtóból még vetett egy utolsó pillantást a rémült gyerekre, majd fejét csóválva kiment, azt motyogva maga előtt, hogy: Ez jár azért mert megmentettem az életét?

Loreen megvárta, míg férje léptei elhallkulnak, majd Marcus felé fordult.

Marcus még mindig halálra rémülten, a sarokban kuporogva próbált belepréselődni a falba. Tekintete ide-oda cikázott a kis szobában. Az ágy a sarokban áll, mellette egy kályha, azzal szemben egy asztal, fölötte egy polc, mellette egy szekrény és egy ablak.

Loreen az ágy mellett, egy széken ült, és várakozóan bámult Marcusra, hogy az megnyugodjon.

- Hol vagyok?

- Nem kell félned, gyermekem. Jó helye vagy, itt már senki sem bánthat. - mosolygott rá gyengéden, és szeretetteljesen a nő.

Marcus csak most vette jobban szemügyre Loreent. Középkorú volt, melegséget árasztó barna szemei, gyengéden néztek le rá. Nem volt benne semmi rossz akarat, gyülőlet, vagy megvetés, mint a többi ember szemében. Csak szeretet, aggodalom, féltés, és megértés.

Egy fekete blúzt és farmert viselt, hosszú haját két copfban fogta össze a tarkójánál. Az arca keskeny volt, még is nőies. Szemei nagyok voltak, nyíltak és őszinték. Ajkai teltek, még is picinykék. Orra pedig kicsi, és hegyes volt. Marcus szájtátva bámult rá. Sosem látott még ilyen embert.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

-

(Saku, 2012.08.22 18:22)

De jó*o* szegény Marcus... nem volt valami kellemes gyermekkora T.T megérdemli, hogy egy ilen nő vigyázzon rá:D hozd hamar a folytit*o*

Re: -

(nino, 2012.08.22 18:24)

>.< :D meglátom:D ma még fel kell dobnom az : egy klán története, című történetem második fejezetét .:) de ha azzal végeztel, van rá esély, hogy még ma feldobom. Örülök, hogy tetszik:)