Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet

2012.09.14

 

A sztepp végtelen mezői felett fáradhatatlanul zúgott és üvöltött az örök szél, hegyekbe hordva a kavargó hópelyheket, majd újra szétterítve őket – vég nélkül.
Az egymást érő tankok sokra ugyanilyen vég nélkülinek hatott, főleg most, hogy az oszlom megállt. A harckocsik legénységei a járművek szélvédett oldalán húzták meg magukat, mindenki ott, ahol helyet talált, és ahol illuzórikusan úgy érezte, hogy valamelyest védve van a hideg ellen.
Kakuzu a Panzer 4-esünk alatt feküdt. Kisame a lánctalpak nyomvonalai közt hevenyészett magának egy fészket, és most görnyedten ült, vállai közé húzva nyakát, mint valami elfajzott hóbagoly. A lába közt Itachi kuporgott vacogó foggal, kifejezéstelenül lila arccal szenvedve a hideget.
A csapataink megtorpantak pillanatnyi és igencsak szeszélyes előrenyomulásukban. Fogalmunk se volt, mi lehetett ennek az oka, de nem is érdekelt minket. A háború ugyanúgy háború volt, akár mozgott akár állt a tankoszlop. Tojtunk rá.
Hidan, aki egy üreget ásott magának a hóban, azt javasolta, hogy üssük el huszoneggyel az időt, a kezünk azonban túlságosan is zsibbadt volt a hidegtől, hogy meg tudjuk fogni a kártyákat. Itachi mindkét kezén és fülén csúnya fagyásnyomok éktelenkedtek, és a kenőcs, amivel kúrálni igyekezte magát, csak még tovább rontotta az állapotát. Kisame már az első napon elhajította a saját adagját, mondván, hogy olyan a szaga van, mintha macskaszarból készítették volna.
Egy idő után Pein tűnt fel, hősiesen küzdve a szembe fúvó széllel. Kérdőn – de nem kíváncsian – néztünk fel rá. Tudtuk, a parancsnoknál járt.
-        Nos? – szólalt meg Kisame.
Pein nem válaszolt rögtön. A hóba lökte a fegyverét, aztán ő maga is lehuppant mellénk. A következő lépése kedvenc, saját kezűleg készített, kupakos pipájának a meggyújtása volt. Itachi odaadta neki az öngyújtóját. A világ legjobb öngyújtója volt ez, és még sohase mondott csütörtököt. Ez is házilag készült, egy öreg ólomdobozból, egy borotvapengéből, néhány apró rongycafatból és egy kovakőből.
-        Na? – kezdett türelmetlenné válni Kisame. – Mit mondott?
Kakuzu a tank alatt csapkodni kezdte a combját, abban a hiú reményben, hogy ezzel felélénkítheti benne a vérkeringést.
-        Jesszusom, ez olyan kemény, mint egy mélyhűtött sonka! – óvatosan megdörzsölte fagyott arcát. – Nem azt mondta valaki, hogy mindjárt itt a tavasz?
-        Francot! Három hét múlva karácsony! – felelte keserűen Kisame. – És megmondhatom neked, itt és most, hogy az egyetlen ajándék, amire számíthatsz, az egy golyó a fejedbe ivántól.
Pein bizonytalan ujjakkal elővett egy térképet, és kiterítette a hóba.
-        Itt vagyunk és ide megyünk – mutatta a térképen.
Kakuzu előkúszott a tank alól, hogy ő is lássa, miről van szó.
-        Kotilinikovo – bökött a térképre Pein. – Harminc kilométerre a vonalainkon túl. Kotilinikovóból át kell ruccannunk egy Obilnoje nevű helyre hogy megnézzük magunknak az orosz csapatokat. Hányan vannak, mit csinálnak... Más szóval, felderítést kell végeznünk. És ha netán azon találnánk magunkat, hogy nem tudunk visszatérni az egységünkhöz – mosolyodott el biztatóan Pein –, akkor a parancs az, hogy keressük meg a 4. román hadtestet, amelynek valahol a Volgától délnyugatra kell lennie. Legalábbis pillanatnyilag. Hogy mire mi odaérünk, akkor hol lesznek, azt még maguk se tudják. Erős a gyanúm, hogy sehol.
Senki nem szólt, kivéve Kisamét, aki az alfelével adta Pein tudtára a társaság kollektív véleményét.
-        Melyiktek a tökhülye? Te, vagy a parancsnok? Iván nem vak, ha tudnátok. Egy kilométerről látni fogja, hogy ezek nem orosz tankok. És ha iván észreveszi, hogy ezek milyen tankok, akkor...
Pein újra felvillantotta biztató mosolyát.
-        Ez még nem minden. A java még hátra van. Várjatok csak, míg elmondom.
Kivette a pipát a szájából, és tűnődve megvakargatta a szárával a fülét.
-        Az elgondolás az, hogy felöltözünk orosz egyenruhába, és beülünk a két T–34-esve, amit tőlük zsákmányoltunk.
Itachi ülő helyzetbe pattant.
-        Ez kész öngyilkosság – jelentette ki vádló hangon. – Nincs joguk ezt tenni velünk. Ha iván elkap minket abban az egyenruhában, akkor nekünk lőttek.
-        Még mindig jobb, mint itt ülni és lassan megfagyni – morogta Pein. – Ki tudja?
Hogy véget vessen az újabb sirámoknak, felállított minket, és mi kelletlenül követtük a parancsnoki járműhöz.
Lander százados nem régóta volt a zászlóaljnál. Leswigből érkezett, és fanatikus náci hírében állt. Alá nem támasztott pletykák szerint egyik kedvenc időtöltése a kiskorúak kínzása volt, nevelés címén. Kisame egy Feders nevű cimboráján keresztül kiderítette, hogy bizonyos „nevelőhelyen”, ahol a százados sűrűn megfordult, jeges fürdővel próbálták engedelmes polgárrá nevelni a szerencsétlen kölyköket. A hír nem lepett meg minket. A zászlóaljnál mindenkinek megvoltak a maga sötét kis titkai, még a látszólag legbarátságosabb és legbőkezűbb fickóknak is, akiknek szemtől szembe egyetlen rossz szavuk se volt hozzád. A múlt azonban, előbb utóbb, őket is utolérte – és ki más lett volna ilyenkor a végzet keze, mint Kisame vagy Itachi?
Volt, akit hátba szúrtak egy offenzíva során, mást hagytak megfagyni, megint mást átjátszottak az oroszok kezére. Hogy ez utóbbiakkal mi történt, azt persze sose tudtuk meg. Talán jobb is volt így.
Lander százados már várta a társaságot. Szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel mért végig minket. Alacsony, kövér ember volt, ötven év körüli, egy csemegeüzlet hajdani tulajdonosa. Odáig volt a bibliai idézetekért, és általában Isten felkent papjának képzelte magát. Ha valakit a rögtönítélő bíróság elnökeként halálra ítélt, mindig ezt mondta: „ Ez jobban fáj nekem, mint neked, de Isten akarata. Az ő útjai kifürkészhetetlenek, amikor azon fáradozik, hogy visszavezesse az elkóborolt bárányt a nyájához.”
Lander százados sokat imádkozott. Étkezések előtt mindig hosszú áhítatot tartott. Mielőtt aláírta volna az általa és csak is általa partizánnak kikiáltott orosz civilek halálos ítéletét, következetesen a Szentlélekhez fordult. A széttaposott, agyonlőtt emberek látványa pedig pusztán arra emlékeztette, mennyire is igaz a kijelentés, hogy aki kardot fog, kard által vész el.
Azon a napon, amikor ő maga végzett ki egy fiatal lányt, a következő frázissal állt elő: „Az Úr királyságában sokkal jobb lesz, mint eme földi siralomházban.” Gyengéden megsimogatta a lány fejét, aztán lőtt, de csak a második golyóval tudta átküldeni áldozatát az ígért királyságba.   
Úgy tűnt képtelen különbséget tenni Isten és Adolf Hitler személye között.
A százados mindig tisztes távolságot tartott önmaga és a harctér között. A vaskeresztje már csak ezért is kétes eredetű volt, és még inkább azzá vált, amikor Hinka alezredes kérdésére a Bendlerstasse nagykutyái kerek perec megtiltották neki, hogy tovább kutakodjon.
Papa jelentett, Lander pedig elkomorodott, és prédikálni kezdett: 
-        A háború áldozatokat kíván – magyarázta ünnepélyes hangon. – Ez Isten akarata. Ha egy háború nem öl, akkor az nem is háború. A küldetésben, amelyet magukra bízok, a legtöbben minden bizonnyal életüket fogják veszteni. De ez egy igazi katona halála lesz. Egy hősies halál.
-        Most kibaszottul megnyugtattál – morogta hallhatóan Kakuzu.
A százados szünetet tartott, és egy helytelenítő, de távolról sem bosszús pillantást lövellt Kakuzu felé. Alaposan megtanulta a drezdai katonai akadémián: egy tiszt soha nem veszíti el az önuralmát.   
Mint kadét Lander huszonhat gyakorlófüzetet töltött ki a katona „Minden körülmények közötti” viselkedését illetően. Ebbe még az is beletartozott, hogy „hogyan viselkedjünk egy kerékpáron ülve”. Ennél fogva most megvetően átnézett Kakuzun, aztán folytatta a szentbeszédet:
-        A halál gyönyörű is lehet – vonította átszellemült hangon a kavargó hópelyheknek. – Még akár édes is! Szent kötelessége minden német katonának, hogy a hazáért harcoljon. Hogy életét adja ebben a magasztos küzdelemben. Mit kérhetne hát mást, mint hogy hősként halhasson meg?
-        Megmondhatom, ha érdekli!
Ez is Kakuzu volt. A századoson látszott, hogy nehezére esik uralkodni az indulatain. Az arca, ami eddig kék volt a hidegtől, bíborból pulykavörösre váltott, aztán elfehéredett.
-        Hálás lennék, tizedes, ha szíveskedne csendben maradni, míg engedélyt nem adok a szólásra.
-        Igenis, uram! – mondta készségesen Kakuzu. – Csendben maradni – mormogta magának, mint aki memorizálni akarja a parancsot. – Csendben maradni, míg a százados engedélyt nem ad a szólásra.
Kisame vihogni kezdett, és Itachi torz vonásai még torzabb vigyorba húzódtak. Sasori vidáman rásercintett egy félig a hóba temetett holttestre.
Lander százados az alsó ajkát rágcsálta. Jobb kezét a pisztolytáska övére csúsztatta, kisujjával vágyakozóan meg-megérintette a Walthere agyát.
-        A küldetés, amire kijelöltem magukat, létfontosságú a csapataink számára. Büszkék és boldogok lehetnek, amiért éppen magukra esett a választásom. Kétségbevonhatatlanul Isten akarata, hogy behatoljanak az orosz vonalak mögé.
-        Istené? – kérdezte panaszos csodálkozással Kakuzu. – Én azt hittem, hogy a tábornokok akarata.    
Egyetlen pillanat alatt, huszonhat, a tisztek illő magatartásával foglalkozó gyakorlófüzet lett félre seperve. Lander odaviharzott Kakuzuhoz, és dühtől remegve megállt a nála jó háromarasznyival magasabb katona előtt.
-        Engedetlen, szemtelen fráter! – fröcsögte habzó szájjal. – Ezért háromnapi kényszermunkát kap! A német hadsereg nem tűri meg az ilyen neveletlen léhűtőket! Még egy szó, és agyonlövőm! Ismételje meg amit mondtam!
Kakuzu kétségbe esetten ránk nézett.
-        Hogyan mondjam meg neki? Még egy szó, és agyonlő!
Az életével játszott. Egy pillanatig úgy tűnt, Lander tényleg meg teszi.
-        Térdre! – ordította.
Kakuzu hátrébb lépett, és lehajtotta a fejét, hogy jobban láthassa a századost.
-        Ki, én?
Lander visító fejhangon megismételte a parancsot.
-        Térdre!
Kakuzu engedelmesen térdre rogyott a hóban. Lander megvetően leköpte, aztán újra felénk fordult.
-        Ez az ember a hadsereg szégyenfoltja. Hadbíróság elé fogom állítani, hogy példát statuáljunk!
Kakuzu motyogott valamit a hóban, de Lander vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Mellőzve szokásos dicshimnuszát, megadta nekünk a hálás hazáért elvégzendő veszélyes, ám annál dicsőbb küldetésrészleteit. A lényeg az volt, amint azt Pein már elmondta, hogy orosz egyenruhát öltünk, és a két zsákmányolt T–34-essel átmegyünk az ellenséges vonalak mögé. Ez a genfi egyezmény súlyos megsértése volt, ami persze a legkevésbé sem érdekelte Landert – ahogyan a véleményünk sem. Világos volt, hogy a százados már most úgy tekint ránk, mint „ütközetben eltűntek”-re.
Még el se indultunk, máris szembe kellett néznünk az első nehézséggel: sehogy se találtunk Kakuzu elefánttermetére illő egyenruhát. Még percekkel az indulás előtt is azért küzdöttünk, hogy belepréseljük egy nála jóval szerényebb méretű oroszra szabott nadrágba.
Nem búcsúztattak minket fanfárok, amikor megváltunk az ezredtől. A tankjaink kirobogtak a hóesésbe, és hamarosan elnyelt minket a sztyepp fehér pokla.
-        Ezeket se látjuk többé – gondolta rólunk bajtársaink többsége.
 
     * * *          
A tank nyögve felkapaszkodott egy meredek domboldalon. A motor kékes füstpamacsokkal és zajos dübörgéssel adta tudtul a környező völgyeknek, hogy itt vagyunk. Nagato – aki spanyol napfényről és narancsligetekről álmodott – kinyitotta az egyik oldalsó kémlelőnyílást, és belebámult a kinti szürkületbe.
-        Hegyek – mondta undorral eltelve, noha semmit nem látott. – Semmi egyéb, csak istenverte, hófedte hegyek.
-        És ruszkik – tette hozzá szenvtelenül Pein. – Mérget vehetsz rá, hogy azok a hegyek nyüzsögnek tőlük.
-        Gondolod, hogy már túl vagyunk az ellenséges vonalakon?
-        Már órák óta.
Pein neki nyomta a homlokát a toronyablakot keretező gumipántnak. Már jó ideje szeretett volna látni is valamit, de a sűrű hóesésnek és a sötétségnek „köszönhetően” eddig nem sok sikerrel járt.
-        Csak remélni tudom, hogy nem fogunk rárohanni egy átkozott aknamezőre – dünnyögte.
Kakuzu kedvetlenül felnyihogott, és még jobban a fejébe nyomta az ócska, szürke keménykalapját. Kakuzu keménykalapja a zászlóalj büszkesége volt, bár akadtak néhányan, akik szerint ez az ártatlan ruhadarab volt a felelős azért, hogy több tiszt is gutaütést kapott. Kakuzu egyetlen percre se volt hajlandó megválni tőle.
-        Mondd csak – fordult Itachihoz –, ha most ráhajtanánk egy aknamezőre, mekkora lenne az esélyem arra, hogy a te sokat emlegetett Allahod kertjébe kerüljek?
-        Nem sok – ingatta meg a fejét Itachi. – Ugyan akkor ha végre felhagynál a bűnös életviteleddel, és helyette inkább imádkoznál, biztos vagyok benne, hogy Allah szorítana számodra is valahol egy kis helyet.
Kisame más véleményen volt.
-        Allah nem fogja hagyni, hogy egy ilyen senki bepiszkítsa a kertjét!
-        Ja – bólogatott Hidan. – Gondold csak el, hogy nézne ki egy hét múlva a hely. Nem is kert lenne, hanem szemétdomb!
-        Te befogod! – mordult rá Itachi, aki igencsak érzékeny volt a témára. – Allah a magad félék nélkül is nagyon jól tudja, mit kell tennie.
Papa elfojtott kiáltása rántott vissza minket e világra. Újra katonák voltunk, profi gyilkosok. Belerohantunk egy orosz gyalogsági ezred végébe, és hajszál híján múlt, hogy nem tapostuk el a hátul kullogókat. Az oroszok integettek és kiabáltak, de a motorzaj elnyomta a hangjukat, és hamarosan magunk mögött hagytuk őket. Megkönnyebbülésünkre hamarosan a másik tankunk is feltűnt: az oroszok, érthetően, semmi gyanúsat nem találtak vörös csillaggal ékesített T–34-eseinben. Papa beleszólt a rádióba:
-        Távolságot a járművek között.
A másik tank lassított, sötét árnyéka fokozatosan beleolvadt az eszébe. Csak a rádión áthallatszó lánctalpcsikorgás jelezte, hogy mögöttünk van.
-        Itt Dora, itt Dora – mondta monoton  hangon Pein. –   Irány 216, sebesség harminc. Vége.
A rádió és vele együtt a csikorgás megszűnt, már megint csak a saját zajainkat hallottunk.
-        Istenem, de fázom – mondtam.
Mintha bárkit is érdekelt volna.
-        Ugorj ki, és szaladj mögöttünk „Heil Hitler”-t kiabálva – javasolta Kisame. – Nem sokáig fogsz fázni, ha ivánék még hallótávolságon belül vannak.
-        Akkor nem csak nekem lesz melegem – mondtam.
-        Akkor nekünk annyi – bólogatott Pein. – És ki hibáztatná őket? Megszegjük az összes játékszabályt.
-        Akkor meg miért csináljuk? – kérdezte Kakuzu.
-        Mert ezt a parancsot kaptuk! – csattant fel Hidan. – És a parancs az parancs, ezt már neked is tudnod kellene.
Egész éjszaka utaztunk, néha veszekedéssel, máskor meg csendes beszélgetéssel ütve el az időt. Éppen kezdtünk belemelegedni egy szaftos szócsatába, amikor Pein váratlanul felsikoltott. A perpatvarnak egyszeriben vége szakadt.
-        Mi az?
-        Ütközetre felkészülni!
Senki nem szólt. Itachi felkapta a puskáját, én csendben felmarkoltam egy gránátot, Nagato a kémlelőnyíláshoz tapadt. Egy nyers hang kiáltott valamit oroszul, és Pein balti dialektusban válaszolt. A másik T–34-esünk túl későn vette észre, hogy megálltunk, és belénk rohant. Az orosz hang folyékonyan káromkodott, igénybe véve a nyelv összes rendelkezésére álló obszcenitását. Aztán ugyanennek a hangnak a gazdája felpattant a tankunkra, és ránk ordított:
-        Kövessék azt a tankoszlopot maguktól jobbra!
Egy tiszt volt, sapkáján az NKVD zöld keresztjével. Már a látványa bőven elég volt ahhoz, hogy megbénuljunk a félelemtől. Kakuzu szája rémült kiáltásra nyílt, de szerencsére nem jött ki rajta hang. Egyedül Pein őrizte meg a lélekjelenlétét.
-        Honnan jöttek? A Baltikumból? – kérdezte az orosz.
-        Da.  
-        Rögtön gondolta abból az undorító tájszólásukból. Ha megnyertük ezt a háborút, ne mulasszál el csiszolni az orosz nyelvtudásukat. És vigyék már innen ezt a tankot!
-        Davaj, davaj*, lusta barmok! – rivallt ránk Pein, nem mulasztva el hozzátenni az elmaradhatatlan szitokfüzért sem.
Engedelmesen elfoglaltuk a helyünket a hosszú tankoszlop végén. Az NKVD rendőrei mindenütt ott voltak, ordítottak, toporzékoltak és gesztikuláltak – rendet próbáltak teremteni, de csak tovább növelték a káoszt.
-        Honnan a pokolból jöttek? – kérdezte a tiszt, miután mahorkával kínálta Peint.
Pein motyogott valami zagyvaságot egy titkos küldetésről, de a tisztet a legkevésbé sem érdekelte a nyomorunk, és különben is a figyelmét már valami más kötötte le: valamivel odább dugó támadt, megtorpanásra késztetve az oszlopot. Hallottuk, hogy dühösen vitatkozik egy rendőrrel, azt követelve, hogy sürgősen tisztítsák meg az utat a két tankunk előtt – úgy tűnt, siet valahova. Miután a fenyegetőzései közt a „Szibéria” szó baljóslatúan sokszor fordult elő, a rendőr jobbnak látta előreengedni minket.
-        Taposson rá! – parancsolta a tiszt.
Kisame szófogadóan gázt adott, és vadul száguldozni kezdett a tankkal. Az orosznak annyira megtetszett a cimboránk virtuozitása, hogy rögtön meg is parancsolta Peinek, kérje a parancsnokától Kisame áthelyeztetését a személyes szolgálatába. Pein természetesen megígérte, hogy mindent megfog tenni ez ügyben.
Negyedórával később a hideg és a zötykölődés meggyőzték a tisztet, hogy sokkal jobb helye lesz az „alja nép” mellett a tank belsejében. Mielőtt az orosz a maga teljes valóságában lehuppant volna közénk, Peint szigorúan ránk nézett, és jelezte, hogy tartsuk a szánkat.
Az orosz topogni kezdett a tank fémpadlóján, hogy felmelegítse magát, és közben körülnézett.
-        Ez a hely büdösebb, mint egy összehányt kupleráj – állapította meg fintorogva. Végignézett rajtunk, elidőzött egy darabig Kakuzun és az ő keménykalapján, aztán rákérdezett a lényegre: – Hol a vodka?
Pein a kezébe nyomott egy korsót, melynek tartalma, legnagyobb sajnálatunkra, pillanatok alatt legurult a tiszt torkán.
Egy ellenőrzési ponthoz értünk, ahol egy NKVD-s őrmester a jelszót akarta hallani.
-        Paplij tumani nad rjegoj – hadarta a tisztünk.
-        A 67. ezred tankjai? – akarta tudni az őrmester.
-        Nyet. Titkos küldetésben vannak.
Az Őrmester azt mondta, hogy várjunk, míg konzultál a feletteseivel.
-        Hogy az ördög vinne el! – a tisztünk kimászott a tankból, és leugrott az őrmester elé. – Nem lóghatok itt egész nap. Sietek, érti?
Halkan szitkozódva és motyogva magának, követte az őrmestert. A tankból csendben figyeltük, hogy odamennek az őrmester feletteséhez, egy őrnagyhoz, aki egy fa alatt üldögélt tábori székén, tengernyi NKVD-s fickóval körülvéve. Láttuk, hogy a tisztünk meglobogtat egy köteg papírt, az őrnagy átlapozta őket, aztán a tankunka nézett, nevetett, majd egy másik jármű felé intett. A mi tisztünk is odanézett, és ő is nevetett. Világos volt, hogy a T–34-esnél jóval kényelmesebb szállítóeszközt ajánlottak fel neki.
Egy idő után az őrmester odajött hozzánk és Papa kezébe nyomott néhány papírost.
-        Tessék. Az új jelszóval. A másikat elfelejthetik.
-        Mi ez a nagy felhajtás? – kérdezte ártatlanul Pein.
-        Egy csapat kraut állítólag a mi vonalaink mögött garázdálkodik néhány tankunkkal, de ne aggódjanak, hamarosan el fogjuk kapni őket. Azért a biztonság kedvéért megváltoztattuk a jelszavakat... Van egy kis vodkájuk?
Pein oda adta neki Kakuzu személyes készletét, és mi megint csak tehetetlenül néztük, ahogy a drága nedű eltűnik egy mohó orosz gyomorban. A palack a hóban végezte, az őrmester pedig a rekeszizmok és az alsó gyűrűs izom közös „hangjátékával” jelezte, hogy a tartalma jó helyre került.
-        Így mindjárt más... Szóval az új jelszó. Jól tanulják meg, és pontosan mondják ki, mert ha nem, bajok lehetnek belőle. Úgy lett megválasztva, hogy a krautok ne tudják kiejteni még akkor se, ha véletlenül tudomást szereznének róla. Nem mintha a maguk balti kiejtése sokkal jobb lenne, de őt perc alatt megtaníthatom. Most akkor próbálják meg jól belevésni abba a vastag nyugati koponyájukba: „Raszvjetili jablonszki i grusi.” Panyimaju?* A válasz pedig úgy szól, hogy „Saumjana ulica.” Ha valaki mást válaszol, akkor a parancs szerint előbb lövünk, csak aztán kérdezünk. Saumjana ulica. A tomszki NKVD-parancsnokság, ha tudatlanabbak lennének, mint aminek kinéznek. Most pedig... – mászott fel a tankra Pein mellé – …elmondom az új útvonalukat. Térjenek rá a szadovojei útra, de ne hajtsanak át a városon, mert az már bedugult a 14. hadosztály járműveitől. Ehelyett kanyarodjanak Krasznoje felé, ahol majd kapnak egy másik jelszót. Panyimaju, goszpodin?
-        Da – felelte Pein.
-        Akkor jó.
Az őrmester búcsút intett nekünk, aztán leugrott a tankról. Tovább folytathattuk utunkat, immár az oroszok áldásával.
Megállás nélkül robogtunk kelet felé, nagy ívben elkerülve a falvakat. Néhány alkalommal orosz csapatokba botlottunk, de csak egyszer kérték tőlünk a jelszót.
Késő este egy erdőhöz értünk. Pein kiadta a parancsot: elrejtőzni a tankokkal a fák között, aztán felvette a kapcsolatot a parancsnoksággal, hogy megkérdezze, mi a további teendő. Továbbmenni Tuapsze felé, jött a válasz.
Megint útra keltünk, most már délnyugat felé. Kilométereken át egyikünk se szólt, míg végül Kisame, hogy javítson a hangulatot, közölte:
-        Hamarosan kifogyunk a benzinből.
Senki sem reagált, kivéve Kakuzut, aki tudni óhajtotta, hogyan fogunk továbbmenni üzemanyag nélkül, majd figyelmeztette a világot, hogy a) a tyúkszemeivel és b) az aranyerével nem lesz hajlandó gyalog átvágni fél Oroszországon. A kutya se méltatta válaszra.
Ahogy tovább haladtunk, a hegyek egyre közelebb nyomultak mindkét oldalról, és viharfelhők gyűltek az égbolton. A táj egyre vadabb és kopárabb lett. Még a levegőnek is mintha ellenségesebb szaga lett volna. Az út, amelyet követtünk, a térkép szerint széles és egyenes volt, de mi csak azt láttuk, hogy minden kilométerrel keskenyebbé és meredekebbé válik. A tankok egyre sűrűbben csúsztak meg az út jeges felületén; Kisaménak minden szakértelmére szüksége volt, hogy az úton tudjon tartani minket. A kémlelőnyílás üvegét hiába takarítottuk, pillanatok alatt újra befagyott. Kénytelenek voltunk nyitva tartani az oldalsó ablakokat, ami persze azt eredményezte, hogy a szép és a hó kedvére tombolhatott a tank belsejében.
Aztán a másik tankunk, amelyet Sasori vezetett, egyszer csak fogta magát, és leírva egy félkört a jégen, lecsúszott az útról. Vissza kellett tolatnunk, hogy felvontassuk az útra. Két acélkábelt is elszakítottunk abbeli igyekezetünkben, hogy elrángassuk a szakadék széléről. Úgy pattant el mind a kettő, mintha gyapotból sodorták volna őket. Végül egy mázsás lánccal kötöttük össze a két tankot. Ez megmozdította Sasoriékat, de a tank másodjára is megcsúszott ugyanazon a jégfolton, és az úttal még jobban letáncolt az útról, olyannyira, hogy az orra, egészen kilógott a szakadék széléről. Mindenki pánikba esett. Sasoriék kipattantak a tankból, aztán Kisame rátaposott a gázpedálra, és a lánc megfeszült. A tank lassan visszaaraszolt az út felé. Már épp fellélegezni készültünk, amikor a lánc váratlanul elpattant, és a tank a szakadékba zuhant, valahogyan magával sodorva a kis Orochimarut is. Jó ég tudja, hogyan történhetett. Néhány másodpercig csak álltunk és bámultuk Orochimaru hűlt helyét döbbenten. Mint mindig, most is Pein volt az, aki a leghamarabb összeszedte magát.
-        Mennyi benzinünk maradt? – kérdezte.
Kisame elgondolkodott a kérdésen.
-        Kábé annyi, amivel ki lehet tisztítani Kakuzu nadrágját – nyögte ki végül.
-        Akkor jó – vigyorodott el Hidan. – Annyival elmehetünk Szibériáig és vissza.
-         Ez nem vicc! – fortyant fel Pein. – Tudni akarom, meddig juthatunk még el.
-        Az üzemanyagmérő szerint semeddig – tájékoztatta Kisame
-        Értem. Ebben az esetben a másik után küldjük. Megszabadítjuk a fegyverektől és a lőszertől, meg minden egyébtől, ami még hasznunkra lehet. És ne felejtsétek, a géppuska sokkal fontosabb, mint a vodka! Még hatszáz kilométer választ el minket a német vonalaktól.
-        Semmi se klasszabb egy kis sétánál a drága jó, friss levegőn – vigyorgott kényszeredetten Kisame.
-        És mi lesz a tyúkszemeimmel? – sziszegte Kakuzu.
-        Szarok a tyúkszemeidre! – csattant fel Pein. – Ha nem akarsz gyalogolni,akkor itt maradsz!
Leszedtünk mindent, ami mozdítható volt, aztán Kisame beindította a motort, a szakadék felé irányította a tankot, és leugrott. Groteszk módon élveztük, hogy a behemót gyilkológép a semmi felé araszol. Szívmelengető látvány volt.
-        Ez van – vetette a vállára az egyik géppuskát Sasori. – Gyertek, szájhősök!Mozduljunk, míg ide nem fagy a talpam.
-        Képtelen vagyok megszokni a havat – panaszkodott Kakuzu. – Egyáltalán nem olyan, mint a Reeperbahn… 26.
-        Mi van ott olyan különleges?
Kakuzu gügye képe valósággal sugárzott a lelki szemei előtt elúszó képektől.
-        Az egy kupleráj – mondta áhítattal.
Egész éjszaka gyalogoltunk, aztán szünet nélkül másnap is, míg Pein valamikor késő délután pihenőt nem engedélyezett. Kakuzu elővett egy csomag mahorkát, azt a fajtát, amit a szovjet közkatonáknak osztogattak, és szétosztotta. Ültünk a hóban, és mohó élvezettel, nagyokat sóhajtva szívtuk be a rossz füstöt. A bagó és a vodka, hacsak ideiglenesen is, de elfeledtette velünk, hogy korog a gyomrunk, hogy egész testünk sajog a hidegtől és a kimerültségtől.
A hatodik napon kikerültünk a hegyek közül, és újra a sztyeppen találtuk magunkat. Pein, Sasori és Nagato előrementek felderíteni a terepet; a többiek, Kisame, Kakuzu, Itachi, a Professzor(Tobi), és én egy sziklaképződmény fedezékébe fészkeltük be magunkat. A maradék kenyérdarabkáink elosztásával voltunk elfoglalva – rendkívüli figyelmet igényelt, mert senki se kaphatott egyetlen morzsával se többet –, amikor harsány „Sztoj!” kiáltás szállt felénk a síkság felől. Nem akartunk hinni a fülünknek, aztán amikor kilestünk, a szemünknek. Egy kutyák vontatta szán száguldott Peinék felé a hóban. Mintha a semmiből keveredett volna ide – talán egy lankából bukkant elő, talán annyira kimerültek voltunk, hogy nem láttunk a saját szemünktől –, elég az hozzá, hogy Pein és a másik kettő előtt volt,mielőtt még azok észbe kaphattak volna. Két utasa volt, két zömök orosz, mindkettő az NKVD zöld keresztjével a sapkáján. A szánban ültek, de sítalp is volt a lábukon. Ahogy a szán közelebb ért, az egyik katona leugrott róla, Peinék elé siklott, és követelőzően kinyújtotta a kezét. A másik a szánból fedezte. Világos volt, hogy papírt követel tőlük. A parancsoló mozdulat félreérthetetlen volt, még itt, a Kaukázus szél és hó fújta pusztáin is.
Nem sok mindent tehettünk. A bajtársaink az oroszok és köztünk álltak, gyönyörűen eltakarva az ellenséget. Ha lövünk, őket is letalálhatjuk. Az afrikai sivatagi és hegyi háborúkban megedződött Itachi volt az egyetlen, akinek még egy ilyen kényes helyzet sem okozhatott fejtörést. Kikúszott a sziklák fedezékéből, és araszról araszra, hason kúszva megközelítette a társaságot. Peinék szerencsére szorosan egymás mellett álltak, a hó elfojtott minden neszt, így Itachi mögéjük lopózhatott anélkül, hogy bárki is észrevehetett volna valamit. Aztán hirtelen felugrotta hóból, és mint egy őrült, lőni kezdett. Az oroszoknak esélyük se volt megvédeni magukat. Az egyik ugyan el akart menekülni, Itachi – pontosabban Kakuzu – kése azonban a lapockái közé fúródott, mielőtt egy lépést tehetett volna.
A kutyafalka megijedt a lövésektől, Peinnek azonban szerencsénkre sikerült elkapnia a vezér hámját. A kutya fenyegetően vicsorgott és csattogtatta éles fogait, Pein azonban egy határozott mozdulattal befogta a száját, és simogatni kezdte az állatot.
A szán tele volt pakolva tartalék sílécekkel, fegyverekkel, étellel és itallal, a két miniatűr vodkás hordóról nem is szólva. Öt perc múlva már mindannyian csordultig tele voltunk vodkával. Az oroszok anyaszült meztelenül hevertek a hóban, még a dögcédulát is letéptük a nyakukról. Soha nem tudhatta az ember, mikor minek veszi hasznát.
Néhányan sílécet csatoltunk a lábunkra, mások szánra ültek, és már vágtattunk is tovább – el a helyszíntől, minél messzebb. A két meztelen holttest ekkor már kopogósra volt fagyva.


*     Gyorsan (orosz)
*     Értik? (orosz)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.