Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet

2012.08.23

 

Csendben sétáltak egymás mellett. Miközben elhaladtak a házuk előtt, a lány egyszerűen csak ledobta az ajtóba a vásárolt cuccait. Minato ugyan így cselekedett az ő házuk előtt. Kushina szó nélkül, dudorászva folytatta tovább útját.

  • Hová mész? – szólt utána Minato zavarodottan.

  • El.

  • De még is...

  • Csak a boltot kellett megmutatnom, nem? – fordult hátra hirtelen. – Arról nem volt szó, hogy együtt is kell lógnunk. Úgy hogy ha nem gond, én most megyek, és sétálok egyet arra – mutatott maga elé, majd hátat fordított a döbbent fiúnak.

  • Ezt nem gondolhatja komolyan. – túrt a hajába tanácstalanul Minato, körbe fordulva az utcán, hátha van valaki a közelben, aki megmagyarázhatja neki a lány viselkedését. De közel s távol egy ember sem volt. – Francba.

Elindult a lány után, de Kushina addigra már eltűnt a látóköréből. Csak sejtette merre mehetett, s bár megpróbálta a szaga alapján behatárolni a lány útját, valami blokkolta azt. Sosem tévedett még az ösztöne, de most tanácstalanul ácsorgott az utca közepén.

  • Hová tűnhetett? – töprengett.

Megmagyarázhatatlan volt számára a lány eltűnése. A fejét vakargatva fordult be egy üres telekre, aminek a közepén óriási fák tornyosultak az égig. Nem hitte volna, hogy itt, a házak rengetegében, akad pár zöld folt is. Megkönnyebbülve telepedett le az egyik fa alá. Egy hatalmas fenyőfa volt, sötét, dús tüskékkel.

Ez volt az egyedüli ami megnyugtatta, a természet. Itt önmaga lehetett, szabadjára engedhette az érzékeit. Hallotta a fa odvában sercegő szúkat, a fűben szaladgáló szorgos hangyákat, a lombok közt fészkelő madarak mozdulatait, a város zaját.

Nem szerette a várost, de kénytelen volt beköltözni apjával, csak így oszlathatták el a gyanút magukról.

Lágy szellő hozta mozgásba a természet adottságait, Minato elégedetten nyúlt ki a fa alatt szemeit lehunyva, miközben hajába belekapott a szellő. Nem volt hasonlítható a régi otthonához, bent, mélyen az erdőben, de pillanatnyilag ez is megtette.

Lassan dúdolni kezdett egy mély, lassú melankolikus dalt. Még az anyja tanította neki gyerekkorában. Imádta ezt a dalt, s bár senki nem ismerte, csak a régi korok fiai, még is kitartóan ragaszkodott hozzá.

Nyugalmát halk neszezés zavarta meg, mely nem illet a természet gyönyörű, és tökéletes hangjai közé.

Szemeit résnyire kinyitotta, fülelni kezdett, de a dal folytonos dallamát nem szakította meg. A feje fölöl jött a zaj. Valaki, vagy valami figyelte.

Lassan felállt, majd leporolta magát, még mindig dúdolva pár lépésre elhátrált a fától. A zaj egyre intenzívebb lett, közelített felé. Szeme sarkából figyelte az ágak mozgását, mely nem illet a természet tökéletes képébe. Egyre közeledett, már csak pár ágra volt tőle. Mikor már csak három méterre volt tőle a kém, hirtelen vörös szemekkel fordult a fa felé, vicsorogva, védekező állást fel véve.

Ám ami ezután következett megdöbbentette. Egy zöld szempár nézett vissza rá az ágak közül, majd hirtelen megreccsent az ág, s Kushina sikoltva zuhant le a földre.

Minato megdörzsölte kézfejével a szemeit, majd miután újra kékké váltak oda rohant Kushinához.

A lány eszméletét vesztette a zuhanástól, ernyedten feküdt az ág alatt.

  • Francba – szedte le az ágat a lányról, majd kezébe vette a testet.

Fülét a lány mellkasára helyezte, majd miután megbizonyosodott róla, hogy még él, karjaiba kapta és elindult a házuk felé.


 

Mikor Kushina magához tért nem a saját ágyában találta magát. Felült, majd döbbenten körül nézett. A szoba világoskék színűre volt festve. Volt benne egy gardrób, egy íróasztal rajta egy laptoppal, az ágyal szemben egy TV, egy kanapé, és amin feküdt az egy kétszemélyes ágy volt. Léptek zaját hallotta, az ajtóra kapta a tekintetét. A kilincs lassan lenyomódott, majd a fehér ajtó lassan kitárult.

  • Hoztam neked inni – lépett oda hozzá Minato, kezében egy pohár narancslevet tartva.

  • Köszönöm – suttogta gyanakvóan Kushina.

  • Beszélj nyugodtan normálisan.

Kushina csak bólintott válasz gyanánt.

  • Mit kerestél a fán?

  • Követtél! – vádolta meg a fiút lángoló tekintettel Kushina, melyből sütött a dac és a sértettség.

  • Nem követtelek. Véletlen találtam oda. – vont vállat Minato.

Számított erre a reakcióra.

  • Idd meg – adta a lánykezébe a poharat. – Jót fog tenni.

  • Nem kérem. Nem tudnám most meginni. – rakta az ágy mellett álló asztalra. – Azért, kösz.

  • Szóval, mit kerestél a fán? Azt hittem sétálni mész.

  • Szerintem semmi közöd hozzá.

  • Szerintem meg igen is van. Ha én nem vagyok ott, akkor te még mindig ott feküdnél a fa alatt, eszméletlenül. Meg kéne köszönnöd.

  • Nem fogom.

Kushina dacosan fordította el a tekintetét a fiúról, de bárhová is nézett, csak ő jutott róla eszébe. A szoba kékje eszébe juttatta a kék íriszeit, az ablakon túl ragyogó nap a szőke üstökére emlékeztette, és bár nem látta, de tudta, hogy most is ott van az arcán az levakarhatatlan szexi mosolya.

  • Miért vagy ilyen makacs?

  • Nem vagyok makacs.

  • De igen.

  • De nem.

  • De – mondta mély meggyőződéssel – igen.

  • Hagy békén!

Minato szívből jövő nevetést hallatott. Valamiért szimpatizált neki a lány makacssága. Sosem látott még olyan bátor embert, aki szembe mert volna szállni vele, egy vámpírral. Bár, a valósághoz tartozott, hogy Kushina nem tudta ki ő. A nevetésétől a lány kezdett felengedni. Zöld íriszeit a fiú felé fordította. Oda hajolt hozzá, majd megölelte. Kiakarta fejezni a köszönetét, de büszkesége valamiért nem engedte ezt meg, így testi kontaktust teremtve fejezte ki. Minatot döbbenten, kővé fagyva állt az ágy mellett. Végül lassan, de viszonozta a lány ölelését.

  • Fáj a felem – panaszkodott halkan Kushina, és elengedte Minatot.

  • Feküdj le. Majd én vigyázom rád.

  • Haza akarok menni – próbált kimászni az ágyból, ám Minato lassan, de parancsolóan visszanyomta.

  • Ilyen állapotban nem. Az ág jól telibe talált. – simította végig a lány haját, majd a homlokán megállapodott a keze.

  • Minato, engedj haza. Anyám bármikor telefonálhat, hogy jól vagy-e.

Tudta jól Minato, hogy az a hatalmas ág nem kis sérülést okozott a lánynak. Nem tudta volna úgy elengedni, hogy biztonságban ne tudja. Minden kép aludnia kell. De tisztában volt vele, Kushina annyira makacs, hogy bármennyire is könyörögne neki, hogy pihenjen, akkor sem fog.

Mély levegőt vett, majd mélyen a zöld szemekbe nézett.

Aludj.

Parancsolt mentálisan a lányra, s Kushina szemei lassan, nehézkesen lecsukódtak.

A szőke levette kezét a lány homlokáról, majd mellé feküdt. Kifárasztotta a mai nap. Rég használta már a mentális képességét, és Kushina kitartóbbnak bizonyult, mint képzelte, sok energiáját fel emésztette, hogy álomba juttassa.

Vágytól égő szemekkel nézte Kushina gyönyörű békés arcát, telt ajkait, formás alakját. Vágyott rá, hogy megérintse, de tudta, hogy a lány engedélye nélkül nem lenne ugyan az. Mielőtt bármi meggondolatlanságot is tett volna, önmagát is álomba taszította.

Este felé járhatott az idő, amikor Kushina ébredezni kezdett. Zöld szemei először egy szőke tincset pillantott meg az orra előtt. Majd az egész üstököt, és az üstök alatt megbúvó gyönyörű arcot. Minato békésen szuszogott mellette. Szemei tágra nyíltak a felismeréstől. Együtt aludt a férfival.

Óvatosan, feltűnés nélkül próbált meg kicsusszanni az ágyból, de valami erős, és masszív erő meggátolta.

Felhajtotta a takarót, hogy bepillanthasson alá. Minato izmos karja fonta körbe a derekát.

  • Remek – sziszegte, nehogy felkeltse a békés fiút.

Minato még szorosabban fonta karjait a lány köré, birtoklóan, védelmezően, ellenkezést nem tűrően.

Kushina ficánkolni kezdett a karok közt, mire Minato szemei lassan felnyíltak. Égszínkék szemei világítottak a félhomályban. Amint felfogta mi zajlik körülötte a szokásos félmosoly jelent meg az ajkain, mely csak még szexisebbé tette.

Kushina elmosolyodott a látványtól. Minato még nem volt teljesen éber, félálomban mosolygott a lányra. Elsőre beleszeretett a szénaboglyába és a kék szemekbe. De bármennyire is volt csábító egy ágyban feküdni vele, büszkesége nem engedte meg. Még magának is tagadta az érzést. Nem akarta el fogadni, még hogy ő és ez az idegen? Abszurd.

Mocorogni kezdett, de mivel az nem használt, lassan elkezdte feszegetni a fiú karját. Erre már teljesen felébredt Minato is. Szeme zavarodottságtól csillogott. Csak pár másodperc múlva esett le neki, hogy miért is tartja karjaiban a lányt.

Kushina éjjel sikoltozva dobálta magát az ágyban, csak akkor nyugodott le, amikor Minato a karjába vonta és halkan, megnyugtatólag suttogott neki.

  • Mit keresek itt? És hogy aludtam el? – bújt ki a férfi karjai közül.

  • Fáradt voltál – nyújtózkodott Minato, majd várakozóan tekintett a mozdulatlan lányra.

Kushinának bevillant a kép, hogy könnyáztatta szemekkel ébredt, s Minato biztonságot árasztó karjai közt nyugtatta meg, halk még is nyugtató szavaival. Elpirult az emlék hatására, s nem vétette el észre venni Minato csábos mosolyát sem, amivel az arcán bámult rá.

  • Mit nézel? Haza akarok menni, most. Miért nem vittél haza? Itt lakok szemben!

  • Tudom. De nem tett volna jót neked az utaztatás. Jobban jártál itt.

  • Önző, egoista barom vagy! – pattant ki az ágyból.

De rögtön meg is bánta, erős szédül kapta el.

  • Vigyázz! – ugrott mellé Minato, elkapva a lányt.

  • Eressz. Haza akarok menni.

Lefeszegette magáról a karokat, majd elindult az ajtó felé. Minato meg sem próbálta megállítani, tudta jól, hogy mellette fog maradni, legalábbis reménykedett benne.

Kushina belebújt a tornacipőjébe, vetett egy pillantást az ágyban fekvő férfira, majd gondolkodás nélkül kisétált.

A lépcsőn lefelé menet megcsodálhatta a gyönyörű házat. A falon a leghíresebb festmények lógtak, Picassótól kezdve Da Vinciig. A lépcső mahagóniból volt kifaragva, ős réginek hatott, még is új volt. A fal hófehérre volt mázolva. És a lépcső korlátja gyönyörű motívumokkal volt végig faragva. Soha életében nem látott még ilyen gyönyörű lépcsőt.

Élvezett volt rajta végig menni. Amint leért a földszintre, egy kötényes férfival találta szemben magát.

  • Helló kislány. Nálunk vacsorázol? – kérdezte tőle a férfi.

  • Sajnálom de... – próbálta volna vissza utasítani az ajánlatot, ám a mögötte álló Minato megelőzte.

  • Nálunk vacsorázik – jelentette ki.

Kushina gyilkos pillantást lövellt a vidáman mosolygó férfi felé. Nem sok időbe telt és kész volt a vacsora. Rizsgombóc és szusi volt. A kötényes alak megterített, míg a két fiatal helyet foglalt az asztalnál.

  • Együnk, mert farkas éhes vagyok. – bámult végig az asztalon Minato csillogó szemekkel.

  • Egyél csak! – tett Minato elé egy nagy adag szusit. – Tessék gyerekek. Jó étvágyat!

Vacsora után a nappaliban foglaltak helyet. Volt ott egy plazma TV, vele szembe egy nagy kanapé, és mellette 2 fotel. Kushina az egyik fotelt választotta, Minato a kanapét amin a férfi is helyett foglalt. Csendben ültek. Kushinának már nagyon mehetnékje volt, de nem akarta megbántani ezt a kedves férfit, aki ilyen mesés vacsorát dobott össze nekik. A férfi törte meg végül a néma csendet.

  • Én Jiraiya vagyok, Minato apja – mutatkozott be.

  • Örvendek. Én Kushina Uzumaki vagyok. – viszonozta Kushina gesztust és biccentett.

Minato eközben csendben figyelt, kíváncsi volt rá,hogy mi fog kisülni ebből.

  • A szomszédban laksz, Kushina? - kérdezte Jiraiya.

  • Igen, itt, szemben. – válaszolta készségesen.

  • Pompás! Látom jól összebarátkoztál már a fiammal! – vágta hátba Minatot nyomatékosítva szavait.

  • Ó, hogyne. – bámult kihívóan a kék szempárba Kushina.

  • Remek, azt hittem sokáig egyedül fogja tengetni a napjait. De most már megnyugodtam, első nap talált barátot magának.

  • A barát, erős kifejezés, uram.

  • Szólíts csak Jiraiyanak. Hogy érted?

  • Az ön fiának igen erős személyisége van, Jiraiya.

  • Hát igen, Minato nem hétköznapi – borzolta meg a fiú fejét Jiraiya.

  • Ó, dehogynem! – morogta a férfi kezét elhessegetve. – Nagyon is hétköznapi vagyok.

Jiraiya vigyorogva nézett fiára. Nem kerülte el a figyelmét, hogy mióta leültek, le se vette a

szemét a lányról. Sejtette, hogy több van közöttük, mint szimpla ismeretség, de a lány erős

kisugárzása arról tanúskodott, hogy nem igazán szívleli a szőkét.

  • És mond csak, a szüleid itthon vannak? Mert ha igen, áthívhatnád egy kis teázásra őket.

  • Sajnálom, de anyám jelenleg házon kívül van. Apád pedig már halott. – mosolygott bájosan a férfira Kushina.

  • Ó, igazán sajnálom. – szabadkozott rögtön a fehér hajú férfi.

  • Ugyan, semmi gond! Viszont nekem lassan haza kell mennem. Anyám bármelyik pillanatban hívhat, hogy jól vagyok-e. És tudja, nagyon aggódó típus – állt fel Kushina, s bocsánatkérően nézett a férfira.

  • Ugyan, gyermekem! Ne szabadkozz! Örülök, hogy velünk vacsoráztál! Várunk legközelebb is. – kacsintott rá, amit Minato is észre vett, s egy nyaklevessel ajándékozta meg érte.

  • Kikísérem Kushinát, apa – állt fel, rosszallóan bámulva Jiraiyara, aki csak vigyorgott a dolgon.

  • Rendben, aztán, jól legyetek – kiáltott utánuk, mikor már az ajtóban jártak.

  • Viszont látásra, Jiraiya. – intett neki búcsúként Kushina, majd kislisszolt az ajtón Minatoval a nyomában.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

-

(Bringafox, 2012.09.28 21:49)

OOOOh! IMÁDLAK!! Köszi hogy felraktad és hogy már a többi is kééész!!! Cupp! Nagyon jó!

Re: -

(nino, 2012.09.28 23:17)

^^ Nagyon örülök, hogy boldog vagy, és hogy tetszett!!! ^^ :)

-

(Saku, 2012.08.24 07:01)

Imádni valóan cuki lett*o* remélem kushina hamar megbékél mintóval, és elfogadja, hogy a szőke csak egy csöppet más mint ő:DDD nagyon nagyon jó lett, várom a folytatást:D

Re: -

(nino, 2012.08.24 09:13)

örülö hogy tetszik^^ hogy folytatás mikor lesz, még nem tudom, meg kell írnom a Házasság? De kivel?! 12. fejezetét is. és az nem lesz piskota.
De igyekszem sietni! Örülök, hogy elolvastad.:) hát, majd kiderül, hogy hogyan fog reagálni Kushina :D az biztos hogy izgis lesz. :)