Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Démon

2012.02.10

 

  • Gyűlölöm a démonokat.

  • Komolyan mondod?

  • Igen. - húzott elő a farzsebéből egy tőrt, majd egy olajos ronggyal törölgetni kezdte.

  • Akkor nincs mit mondanom. - állt fel indulásra készen. - Tárgytalan amiért jöttem.

  • Attól még elmondhatod. - nézett fel rá majdhogy nem fekete tekintetével, de ha jobban megnézte az ember, rá jött hogy sötét barna. A szoba félhomályában veszélyesen sötéten hatott a pillantása.

  • El – bólintott. - De értelmetlen erőfeszítés lenne.

  • Úgy gondolod? Tégy egy próbát azért. - húzta fel a szemöldökét a pengét tanulmányozva. - Jobb mint új korában.

Le rakta a tőrt, majd egy táskát felrakott az asztalra a földről, s kiborította a tartalmát. Több ezer penge, kés, csillagdobó, tőr, kard és egyéb éles illetve élet veszélyes fegyver terült el a rozoga asztal lapon. Elégedetten nézett végig a gyűjteményén, majd egy kardot a kezébe véve tisztogatni kezdte.

  • Felőlem – vont vállat. - Megtaláltam - tért a tárgyra kertelés nélkül.

  • Valóban? - állt meg egy pillanatra a keze a kard élén, majd tovább tisztogatta.

  • Igen, itt van. A ház előtt vár. De jobb ha el felejted, társ nélkül kell tovább leélned az életed.

  • Hogy érted ezt? - rakta le nyugodtan a kardot a kezéből, majd egy csillagdobót a mutató ujján pörgetve a férfi felé fordult.

  • Jobb, ha nem ismered meg. - vakarta meg gondterhelten a tarkóját.

  • Miért nem? Talán egy Ghoul?

  • Nem.

  • Akkor Lyake?

  • Nem egészen.

  • Vámpír?

  • Egy démon. - vágta rá nyersen a lány sötét szemeibe nézve.

A csillagdobó hangos koppanással ért földet. Döbbenten ült az asztal előtt. Ez csak egy tévedés lehet. Neki nem lehet az „egy életen át tartó társa” egy démon. Lassú mozdulattal lehajolt a fegyverért, majd az asztalra vissza helyezve fel állt.

  • Biztos vagy benne, Rico? - tévedt a tekintete a fegyver halomra az asztalon.

  • Igen, ő lesz az. Ugyan az a jel van nyakán, mint neked.

Akaratlanul is a nyakán lévő jelhez emelte a kezét. Kicsi korában, amikor még csak mese szinten hallott a gonosz lényekről, a Lyakékról, a Szellemekről, a Vámpírokról, a Ghoulokról, és a Démonokról, az édesanyja elmesélt neki egy történetet. Mi szerint az ő fajtájának, a fény harcosainak, tizennyolc éves koruk után megjelenik egy jel a nyakukon, mely megmutatja hogy ki a társuk. A jel megjelenik a társa nyakán is, s ezt csak ő fajtája béliek láthatják. Mindig foglalkoztatta ez a kérdés, ki lehet az ő társa? A törzsében voltak akik félig valkűrők voltak, boszorkányok, szirének, mágusok, fény harcosok, vagy ehhez hasonlók. Az édesanyja egy tiszta vérű harcos, az édesapja egy valkűr volt. Tizenhat éves korában a démonok lemészárolták a családját. Egyedül maradt a bátyjával, Ricoval. Miután betöltötte a tizennyolcadik életévét megjelent a jel a nyakán. Ez után meg kérte Ricot, hogy segítsen neki megtalálni a társát. Már több mint három éve úton voltak, s keresték azt a bizonyos személyt. De eddig még nem jártak sikerrel. És most egy démonnal kerülnek szembe. Lehetetlen.

  • Lisana, felejtsd el ezt az „egyetlen társ van a világon számomra” dolgot. Ott van Kathleen nagynénikénk! Ő is társ nélkül él...

  • Igen, és azóta, mióta meghalt a társa, egy érzéketlen gyilkoló gép. Igazad van. - vett a kezébe egy bicskát és a hegyét az ujjbegyének nyomta. - Jobb lesz ha nem hozod a közelembe azt a démont, mert még a végén megtalálom ölni, mint a többi százezer démont aki az utamba került. És végén én is érzéketlen gyilkoló gép leszek! - vágta a bicskát az asztalba.

  • Nem úgy értettem, Lisana. - tette fel a kezeit hárítóan Rico.

  • Tudom - ült vissza a székbe gondterhelten. - De még is, miért pont egy démon?

  • Az igazat meg vallva, csak félig az. - ült le Rico az ágyra, ami asztal mellett állt.

  • Hogy érted?

  • Félig ember. - vont vállat, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

  • Ó! - döbbent le. - Egy félvér?

  • Az - nézett végig húgán érdeklődve.

  • Most meg mit bámulsz? - vette a kezébe idegesen az olaj foltos rongyot, majd az asztalon lévő halomba bele nyúlva kivett spontán egy villás kardot és törölgetni kezdte.

  • Miért fényezgeted folyton azokat a vackokat? - tért el a témától.

  • Mert a démon vér roncsolja a pengéimet. Muszáj karban tartanom az én kicsikéimet. - nézett szeretett teljesen a kezében tartott fegyverre. - És a folytonos csont, és hús szabdalás csorbítja a z élüket is. Lassan el kellene vinnem ezeket Gabrielhez. - tűnődött el.

  • Azt hiszem jobb ha megyek. - állt fel Rico.

  • Nem mész te sehova. - közölte bátyával közömbösen.

  • Ezt hogy érted?

  • Figyelmeztetni akarod.

  • Hová gondolsz, húgom? - sétált az ajtóhoz a fiú.

  • Meg fogom ölni szerinted? - nézett kétségbe esett szemekkel bátyára Lisana.

A mindig kemény, érzéketlen, kimért, higgadt álarc lehullott Lisanáról egy pillanatra. Rico megjegyezte magának ezt a pár másodpercet, ami alatt betekintést nyerhetett kishúga fejébe. Ritkán nyílt meg előtte a lány, és csak akkor történt meg, amikor rettegett. Nem félt, rettegett. Lisana ha félt is, jól titkolta. De a rettegés, az más tészta volt. Most csak kétségbe esés tükröződött az arcán keverve a rettegés keserű ízével, jobban megnézve észre vette rajta a fájdalom erős nyomait amik még mindig kisértették.

  • Őszintén? Úgy gondolom, igen.

  • Tényleg jobb lenne, ha elvinnéd. - fordult vissza komoran az asztalhoz Lisana, s újra a rideg, érzéketlen önmaga lett. - Ha annyira félted. - tette hozzá magyarázat kép.

Rico tudta, hogy Lisana komolyan beszélt. Feltámadt benne a gyilkolási vágy. Nem hagyhatta, hogy az a szegény ártatlan fiú oda kint megölje.

  • Ide figyelj Lisana – fordult húgához. - Ha így folytatod, fel emészt a gyűlölet.

Csodálkozva fordult bátyával szembe Lisana. Utoljára akkor hallotta Ricot, a kedves, megértő, segítőkész Ricot így beszélni, amikor a szüleiket legyilkolták és őt menekítette. Még mindig élénken élt benne az amit akkor neki mondott – Ments az életed Lisana! Ne fordulj vissza! Fuss! Rohanj! - Soha nem tudná elfelejteni, túlságosan is fájdalmas emlékeket takart.

  • Nem vagyok őrült. - higgadt volt a hangja, de a szemei lángoltak a gyűlölettől, mely nem a bátyának szólt, hanem minden olyan élőlénynek akinek az ereiben egy picike démoni vér is csörgedezett.

  • Le kell állnod a gyilkolással, Eric nem bántotta a családunkat, ahogyan a többi legyilkolt démon sem akiket megöltél.

Nem akart hinni a fülének Lisana. Hogy mondhat ilyeneket azok után? Gondolta haragosan. Dühösen pattant fel a székről és nézett farkas szemet a világos barna szemekkel, melyek a gyér fényben sárgák voltak. Dühös volt, miért nem érti meg, hogyan érez ő? Miért védi ennyire azt a félvért? Most már biztos volt benne, meg fogja ölni azt a fiút. Ha az életébe kerül akkor is.

  • Csalódtam benned, Rico. - vett el az asztalról egy ezüst tőrt, melynek a markolatát smaragddal kövezték ki. Az oldalához erősítette a fegyverét majd az ablakhoz sétált. - Azt hittem, te meg érted.

  • Ne tedd ezt, Lisana. Felejtsd el. Nincs szükséged társra. - lépett egyet bizonytalanul húga felé, félt hogy kiveti magát az ablakon, mielőtt beszélhetne a fejével.

  • Azt hadd döntsem el én.

Felrémlett Lisanaban az az emlék, amikor az egyik társuk elbeszélgetett vele. Sok mindenbe be avatta, amiről még nem kellett volna tudnia akkoriban. Még is kíváncsian figyelt minden egyes szóra, s megjegyezett mindent. Elmesélte neki az élet körforgását, hogy mindenkinek szüksége van egy társra, aki kiegészíti. Egy olyan személyre, akire ha rá néz, tudni fogja hogy ő az. A kíváncsi kis Lisana meg kérdezte, miért? Mi lesz ha nem talál rá? Ekkor az öreg nő kézen fogta és elvezette egy erdő széléhez. Tudta hol járnak, a tiltott Fiero tisztáson. Ezen a helyen éltek a számkivetettek, az őrültek, és a páratlan őrök. A nő lemutatott a tisztás közepére.

  • Látod, Lisana drágám? - kérdezte mézes hangon.

Lisana csak bólintott.

  • Ő ott Meggie, félig valkűr mint te. Megölték a társát, mire megtalálta.

Figyelmesen szemügyre vette a nőt, de nem látott rajta semmi különöset. Fekete haja lágyan omlott vállára, s amint rá sütött a nap olyan áttetszőnek tűnt a bőre, mint ha nem is lenne ott. Szemei sötét zölden ragyogtak a szemüregében. Fiatalnak tűnt, gyönyörűnek, áhítattal bámult a nőre Lisana.

  • Hanem találom meg a társam, én is ilyen leszek?

  • Igen.

  • Akkor, nem kell nekem társ. - mosolygott bután Lisana.

  • Lisana, ne kívánj olyat, amit később meg fogsz bánni. Meggie is társ nélkül akarta le élni az életét. És mire észhez tért, már túl késő volt.

A nő fel emelte a kezét és olyan mozdulatokat tett mint ha csak a párás ablakot akarná letörölni. Lisana rémülten bámulta a szemei elé tárulkozó látványt. Meggie, és az ott élők mind meg változtak. Öregek voltak, rémisztően öregek. Meggie haja szürke volt, majd hogy nem fehér. Ráncossá vált a bőre, a teste össze ment, a háta meg görnyedt. Lisana hüppögve kapaszkodott a mellette álló nőbe. Félt. Meggie rájuk emelte a tekintetét. Lisana felsikított a látványtól.

Meggie gyönyörű zöld szemei, melyek a borostyánra emlékeztették, most tompán meredtek a fák tövében álokra. Nem volt már benne az az élet, fény, erő amit Lisana első pillanatban fel fedezet. Csak fájdalom, vágyakozás, őrület, élettelenség és feneketlen mélység bámult vissza rá.

  • Ez az igazi világuk az itt élőknek. Egy védő burok rejti el őket a kíváncsiskodók elől, csak azok tudják meg látni az igazi valójukat, akiknek meg mutatták.

  • Iona nagyi - sírta el magát Lisana. - Haza akarok menni!

  •  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.